Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: Morbid apokalipszis
- Nem - válaszolta Gyutics, a gyomra émelygett, de már tudott volna enni.- Hozathatok hamburgert, szendvicset vagy pizzát - mondta a polgármester, visszatolta a széket, majd Gyutics vállába markolt, hogy az majd kettészakadt. - Te író vagy, bíznod kell bennem - mondta összehúzott szemmel a polgármester, s Gyuticsnak megint nem maradt ideje kérdezni, tekintetét az ablakra vetette. Odakint bokrokat látott, semmi mást. - Örülök, hogy visszajöttél. Nekem most el kell mennem egy rövid időre... - mondta a polgármester.- Újabb akasztás? - vágott hirtelen Gyukics a polgármester szavába, aki elmosolyodott.- Nem - válaszolta -, a feleségem. A polgármester kilépett az ajtón. Gyukics újra kinézett az ablakon, a zöld bokrok tanácstalanul álltak az utcán. Gyukics lassacskán elbizonytalanodott afelől, amit a focipályán látott. Már csak azért is, mert ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Gyukics az asztalra emelte hátizsákját, átölelte, ráhajtotta a fejét, belefúrta a homlokát, pihenni próbált, újra felejteni. Apránként oldódott a görcs, már álmodni tudott volna megint. Az idő jócskán telhetett, mert odakint sötét lett, mikor Gyukics arra ébredt, hogy a tanácsterem mennyezetén zizzenve gyúlnak a neonok, s egy ember az ajtóban mosolyogva a markába köszörüli a torkát, majd hátraint a mögötte álló embernek, hagyja egyedül.- Jó estét, Foltics úr! - mondta a férfi, becsukta az ajtót, egyenesen Gyutics felé lépett kézfogásra nyújtott kézzel. - Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Foltics, mint aki eddig beélesített rugókon ült, fölpattant. Arcán érezte a hátizsák vörös lenyomatát, a homlokát barázdáló piros vonalakat, szájában azt az áporodott ízt, amivel soha nem szeretett más közelében beszélni. De nem volt idő rendbe hozni magát, ráadásul, ahogy a nyakkendős, ápolt külsejű férfi közeledett, homályos és álmos tekintete mögött fölrémlett: ez talán a miniszterelnök, mert a megtévesztésig hasonlít rá.- Üdvözlöm - fogott kezet a miniszterelnökkel Gyutics, s mintha természetes lenne, hellyel kínálta a politikust, majd ő maga is tárgyaló pozícióba ereszkedett, s egy mozdulattal hátrébb húzta székét a feltételezett szájszag miatt.- Miben segíthetek? - kérdezte Gyutics meglepetten, s a miniszterelnök kedves mosolyából immár biztosra véve, hogy eltévesztette a szerepet. Ölében összekulcsolta a kezét, s magát valahogy ébresztgetve fogadkozott, hogy többet nem szólal meg. A miniszterelnök is összekulcsolta a kezét, karjával az asztalra telepedett, mintegy előkészítve a mondandó nehezen megfogalmazható, súlyos és intim tartalmát.- Nem akarok mellébeszélni - mondta a miniszterelnök -, most más időket élünk, őszintének kell lenni. Gyutics bólintott, s úgy tűnt, a bólintással megadja magát, már a miniszterelnök fülével hallgatja a mondatokat.- Ön ugyebár író? - kezdte a miniszterelnök, mire Gyátics még kisebbet bólintott, s szándékában állt ezután meg se mozdulni. - Az egyik legtehetségesebb írónk, aki túlfűtött érzékenysége miatt a kábítószer rabja lett, s mint ilyen, egy 8
