Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Olasz Sándor: Elea és Milétosz
Olasz Sándor Elea és Milétosz ✓ Tőzsér Árpád Milétoszi kumisz című esszékötetéről Filozófiatörténeti emlékezetfrissítésre csábít Tőzsér Árpád legújabb kötetében. Az elea- iak azt mondták, a létező érzékszerveinkkel nem, csak gondolkodásunkkal ismerhető meg, s a filozófia tárgya előbbrevaló az érzékelhető valóságnál. Dél-Itália nemcsak földrajzilag, gondolkodásban is messze volt a kis-ázsiai Milétosztól. Utóbbiak ugyanis a dologi princípiumokban hittek. A szüntelenül változó dolgok anyagelvűsége és dialektikája az egyik oldalon, a lét változatlan lényegének elve a másikon. Ennek az antik dichotómiának a mai változatát fedezi föl Tőzsér Árpád, „...jelenkori irodalmunknak és irodalomkritikánknak - írja - nem az a baja, hogy különböző esztétikai ízlésű és szemléletű csoportok, sőt táborok léteznek benne, hanem az, hogy ezek a csoportok és táborok nem azonos felkészültségű, súlyú iskolákként, műhelyekként állnak egymással szemben, s így szembenállásuknak nincsen adekvát tudományos-filozófiai mélysége, színvonala. Az ókori Elea nem megvetette Milétoszt, hanem vitatkozott vele. De nem a filantrópia vezérelte a vitában (á la: »Adjunk már a dicsőségből egy kicsit ezeknek a szegény milétosziaknak is!«), hanem a kényszer: Milétosz jelentőségét nem lehetett nem tudomásul venni. A mai magyar irodalomban szinte csak Eleának vannak műhelyei, Milétosz képtelen Elea partnere lenni." Pedig a nézőpontok pluralitása nemcsak rossz válaszoktól, hanem rossz kérdésektől is megmentene bennünket. Hiszen hány olyan kérdés van, amelyre „a jó válasz csak a válasz megtagadása lehet..Az író, „ha valóban író, minden jelentést képes irodalmi jellé, a művészi kommunikáció részévé tenni", irányzatok, törekvések gettóléte éppen ezért abszurd és értelmetlen. Tőzsér föleleveníti azt a pillanatot, amikor Esterházy Péter megkapta az osztrák Állami Díjat, s a közönség szinte gyónásra járult az író elé. De „ki gyóntatta meg utoljára az egész népi-urbánus-nemzeti-szocliberál-keresztény- dzsentri-többségi-kisebbségi magyarságot? Talán Ady Endre..." Most ne keressük az Ady utáni példákat - vannak, szép számmal. Tőzsér inkább a folyamatra figyelmeztet, amelynek veszedelmes végpontján a mű már nem jelent semmit, nincs egzisztenciális súlya, nem alapja az egyéni és nemzeti önismeretnek. A szerzőt minden bizonnyal nem a játék és könnyedség zavarja, hanem a súlytalanság és jelentésnélküliség eszményének kizárólagossá tétele. Éppen ezért a Milétoszi kumisz írásainak visszatérő mozzanata a kánonképző kritika csődjének bejelentése. Az, hogy „az eleai szimulakrum konzervtejétől megcsömörödve, a negatív pólus-nélküliség unalmába belefáradva" talán Milétosz felé igyekezhetnénk, „s közben jókat húznánk a kumisszal telt kulacsunkból". A Költészet mint az irodalomtudomány provokációja - az első ciklus címe Jauss emlékezetes tanulmányát parafrazeálja (Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja). Mi irritálja Orbán Ottó, Tandori vagy Lator költészetében a „kánont"? „Tandori nagyon jól tudja (nem úgy, mint az »éntelenségüket« a hivatásos kánoncsinálók receptje szerint ösz154
