Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Szekér Endre: Az írótársak között
Goethéét.) Ady halálának pillanatát is személyes emlékként örökíti meg - reggeli világításban, lepedővel letakartan, födetlen fejjel, az „ágy lábánál Csinszka ült, könnytelenül, mereven." Óbudán, a Tabánban, a Vízivárosban, a földszintes Templom utcai lakásban, a bormérésben, kávéházban keresi és találja meg a magányos író, Krúdy alakját. Márai stílusa is költőivé válik ekkor: ,,..A határ eltűnt, messziről halljuk még a lovak patáinak dobogását, az újlaki templomban harangoznak." Vagy a Babits Mihály az egyetemen című cikkében egy alcímmel kiemeli a költő szavait („Az író a nagy Magányos..."), és a Múzeum kerttel, a tavaszi napsütéssel, a fiatalok derűjével szembeállítja Babits komorságát, ide- genségét. Ez az egyetemi terem - a nyüzsgő városi forgatagban „mint egy sziget" - olyan volt. „Babits egyedül áll a katedrán, összefonja a karját és szomorúan néz. Csakugyan: egyedül van..." Érdekes és nagyon szomorú pillanatot örökít meg Márai Kosztolányi halálára írt cikkében. Egyik utolsó üzenete a következő volt: nyáron, betegen, közel a halálhoz, tördelve a szavakat, rekedten és csaknem suttogva azt mondta: „Vigyázzatok" ... „a magyar irodalomra" ... Jó, mondta rá Márai, összeszorult torokkal, majd elmondom... Vagy: Török Gyula egyik utolsó pillanatát, halála előtt a következőképpen foglalja össze. A tisztelt Házban Tisza István bejelenti a világháború elvesztését, sápadtan, csontos kezeivel evezve a levegőben. Ekkor Török Gyula lehajtotta a fejét, nézte Tiszát, még leírt pár szót, találkoznak még a villamoson. S egy óra múlva már halott volt. („Minden írása lassan készült, valami tiszta, nemes kínlódással.") Márai nem szerette az „írói pletykákat", az életművet, az igazi alkotást háttérbe toló ízléstelenséget. Felháborodott akkor, amikor Rachmanova, az emigráns orosz írónő leszedte a „keresztvizet egy Tolsztoj nevű orosz grófról, prófétáról és családapáról", ki „mellesleg" a Háború és béke, a Karenina Anna, az Iljics Iván halála írója volt. Elvetemült szatímak, rögeszmés kegyetlenkedőnek, feleségét mindig megalázó és megcsaló embernek stb. mutatta be könyvében. Bunyin, a Nobel-díjas orosz emigráns író is Tolsztoj védelmére kelt. A „halhatatlanság" kulcslyukán leskelődő, szörnyűségeket pletykáló Rachmanova ellen fordul Márai is: „A zseni művének megvan az ára, melyet maradéktalanul megfizet. Igaz, néha a környezet is megfizeti. Néha? Csaknem mindig." - Hasonlóképpen problematikus Anatole France titkos noteszeinek kiadása. Gyenge volt, kevéssé jellemes, szeretőjét megcsalta, barátait megunta, szeretett rosszat mondani a négy fal között másokról, lusta és zsugori volt stb. „Mit számít ez? Semmit. Csak a mű számít, csak a műben lerögzített lélek", jegyezte meg Márai. És mit szóljunk Villonról, a korszakalkotó nagy francia költőről, aki valószínűleg sokat lopott, talán ölt is, gyakran volt részeg, börtönbe került stb. Szegény Villon. Nagyon nagy költő volt - az akasztófa árnyékában. És Goethe? A kegyelmes úr? A miniszter? Hogyan élt?... író és hatalom címmel cikket írt Márai Giraudoux és Duhamel kapcsán: Giraudoux „propagandaminiszter" volt a háború idején Franciaországban, Duhamel pedig a háború időszakára elvállalta a rádió ügyeinek irányítását. Lemondatták vagy önmaguk mondtak le, ezen tűnődik az író 1940-ben. Ez nemcsak „francia" ügy, hanem magyar is: „alkalmas-e" az író „a végrehajtó hatalom gyakorlására?" A francia forradalmat előkészítő enciklopédisták, Diderot, D'Alembert, és az ezt végrehajtó Robespierre? Vagy az orosz „földrengést" előkészítő Tolsztoj? Amikor 1936-ban Márai cikket írt egy sikerről, egy fényképről, melyen a jasznaja-poljanai erdőben látszik egy aggastyán, Tolsztoj és egy fiatalember, Gorkij. Ebben az írásban már felmerül az orosz forradalmárokkal való kapcsolat, Gorkij és Lenin barátsága, a szovjet irodalompolitika, Gorkij tekintélye. Közben Márai idézi Bunyin megállapításait Gorkijról, a korról („robespierre-i és savonarolai példaképekkel nevelt írók"), Márai itt is, ekkor is a műveket emlegeti, nem a hétköznapi-politikai tevékenységeket. A politikával függ össze André Gide oroszországi útinaplója kapcsán kialakult vita, támadásokkal, kételyekkel, bírálattal. A Szovjetunióban tett akkori látogatás, az Állam és Sztálin rettenetes hatalma, a tömegízlés romlása, a gyakori Sztálin-képek - az ikonok helyén -: nagy hatással voltak nyugati olvasóikra, elfordulást, gyűlöletet, indulatot váltva ki: „Soha még ilyen lehorgasztott homlokkal nem járt ember!" - kiáltja Gide. (Ez a Márai-cikk 1936-ban jelent meg a Pesti Hírlapban.) Márai íróportréi leggyakrabban az emberből indulnak ki (Berzsenyi melankolikus, magányos, vérmes, szomorú ember), de mindig eljutnak a művekig. Legtöbbször érezteti versszeretetét, olvasóit versolvasásra serkenti. A nyelv, a magyar nyelv legtöbb írásában felmerül. (Arany-színarany, aranyfedezet). Észreveszi irodalmunk értékeit, ez büszkeséggel tölti el. Szívesen állítja párhuzamba a világirodalom nagyjaival a magyar írókat. („Ez a szalontai másodjegyző spleenesebb volt néha, mint Rilke, kétségbeesettebben dandybb, mint a fenséges dandy, Baudelaire.") Hosszabban ír a magyar írók végzetes magányosságáról (pl. Berzsenyi, Madách). Nemcsak szülővárosa, Kassa miatt, hanem pl. Jókai, Kosztolányi kapcsán is ír Trianon tragikus hatásáról. Visszatér Márai írásaiban Eger városának sze- retete. Többször felmerül az olvasás különböző módja: például vall a versek sajátos olvasásáról, a nehezebb alkotások lassú, pár oldalas, naponta pár soros olvasásáról. Egy-egy író jellemzésekor 152
