Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

dalú ember, ki a maga szakmájának jó mestere. Egy dolgot nagyon tudni, a többihez okosan konyítani - ez volna a jó átlagember ideálja. / Az átlagemberé igen, de a természet különlegességeket is produkál. Ilyen különlegesség V. agyveleje."

Egyvalamiben azonban igenis lehet és kell követni. Hankiss Elemér a már említett díjátadáson V.-t „a mindennapok tanítómesteré"-nek nevezte, aki „jottányit sem engedett az elveiből". Ezen elvek közé tartozott az is, hogy mindig az üldözöttek mellé állt. Számtalan példát lehetne idézni arra, hogy - véletlenül vagy talán szándékosan - elfelejtett érdemeket hagsúlyozott. így Kelemen Lajos történészét. Most visszafordítom a dolgot: V.-re is áll, amit Jakó Zsigmond írt Kelemen Lajosról (Erdélyi csillagok. Bp. 1990, illetve újra in Jakó Zsigmond: Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp. 1997: 431.): „szilárd kiindulópont", „érintetlen erkölcsi hatalom", „helytállásából, törekvéseiből ki-ki erőt meríthet saját harcának megvívásához, helyes tájékozódásához." Ez egybecseng Staar Gyula megfogalmazásával: „Sugárzása sokunkat életben tartott."

És így - de ez szigorúan csak a magam véleménye - „a jó utat választotta, és mindent számba véve, a sors kegyes volt hozzá" (meg hozzánk, mert „rólunk szól a mese").

Stílszerű volna ezt az írást egy V.-ről szóló szépirodalmi idézettel zárni. Volna is ilyen a már idézett Fodor-versen kívül is (még Gyuris György bibliográfiája sem tünteti fel mindet). Sőt, az is lehet, hogy valaki már meg is valósította (Domokos Mátyás, Tiszatáj, 1999/7. 61.) ötletét, hogy V. élete egy Németh László-i regényt érdemelne.

Hadd zárjam mégis inkább egy olyan szépirodalmi műből való idézettel, amely - legalábbis ismereteim szerint - nem róla (de persze mégis róla, sőt mindnyájunkról) szól. Úgy gondolom, senki jobban meg nem fogalmazta a maga (és sorsa) által V. elé tűzött életfeladatot, mint Kocsis István a Bolyai János estéjé-ben:

A legfontosabb, amit én önmagámról önmagámnak el akarok mondani, az, hogy sajnos én voltam századom legnagyobb embere, egyszerűen azért, mert én voltam az egyetlen fertőzetlen ember, úgy is mondhatom, az egyetlen normális ember. Ki kellene vánszorognom az utcára, és fel kellene pingálnom a falakra, miért vagyok én az egyetlen normális ember, hogy mi teszi normálissá az embert, mert nagyon egyszerű, egyetlen mondatban kifejezhető, bár a nagyon egyszerű gondolatokat mindig nehezen értették meg. Ennyi az egész: az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja. És abnormálissá válik, mert születésétől haláláig minden alkalommal azt választja, ami köny- nyebb. Nem válhat normálissá, igazán emberré, mert alkalma sincs átérezni, hogy mit jelent mindig a nehezebbet választani. Századom legfelfújtabb embere, Napóleon, akinek látszatra nehéz, súlyos élete volt, tulajdonképpen nagyon kisszerű alak, a nehéz élet nevében döngette a mellét, és a könnyebbet választotta mindig, mert a siker könnyebb, mint a sikertelenség, könnyebb hatalmasnak lenni, mint megalázottnak.

150