Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

csak vonyít és acsarog, amitől azonban mindazok megijednek, akik nem csukták be az ólak ajtaját, vagyis akiknek okkal rossz a lelkiismeretük. És jaj annak a farkasnak, mert eladja az acsargás jogát, aki a hatalom mellé áll! Mert csak annak van joga kritikusnak lenni, aki „itthon van". („Hívták nyugati előadókörútra. Nem megy. Nem tudná itthagyni ezt a világot. [...] »Én odakint Koldus volnék... Itt jogaim vannak ...« Fodor András, Tiszatáj, 1976/5. 47.)

Terjedelmem - és nyilván az Olvasó türelme - elfogyván hadd válaszoljak a címben feltett kérdésre. Példa-e V.? Olyan szempontból nyilvánvalóan nem, hogy egyfajta „nemzeti alaptanterv"-et kellene róla mintázni, vagy akár csak egyetemi szakot. Hanem emberileg, vállalkozásilag. Például, hogy beváltja-e azt, amit oly sokan (köztük Németh László) vártak tőle, amire az a bizonyos szellemi „noblesse" kötelezi, és amihez „sok kell kívül és sok kell belül"? V. életében igencsak gyakran fölmerült (és fölmerül) ez a kérdés, gyakran személyesen az ő fejéhez vágva, gyakran azonban csak a háta mögött, azon morfondírozva, hogy egy kis rugalmassággal, észszel, belátással (stb)... Sükösd Mihály 1972-ben így fogalmazott: „Ennek a legkülső körről indult, szinte csak önmagára hagyatkozott tehetségnek a beéréséhez tíz év kellett. Tíz további nyugodt évet szeretnénk V.-nek, hogy képességeit kiteljesíthesse." A tízből 32 lett, ha a „nyugodt" jelző nem is jár ezeknek automatikusan.

Embertelenül nehéz volna erre a kérdésre kívülállónak válaszolni, de talán nem is kell, nem is szabad. Hadd idézzek inkább egy olyan könyvet, amelynek a műfaját (a tudósregényt) V. soha nem kedvelte, és amelynek kontextusa igencsak más, mint a mi „nyugodt éveink"-é. André Maurois Fleming és a penicillin regénye című könyvében a „tanulságot" így vonja le: „Fleming saját maga ezt írta egyszer: »Szeretjük azt hinni, hogy saját magunk irányítjuk sorsunkat, de talán Shakespeare volt a leg- bölcsebb, amikor ezt mondta: Van egy istenség, aki céljaink / Formálja végre, bármiképp nagyoltuk... Mindnyájan visszatekinthetünk elmúlt életünkre és feltehetjük magunknak a kérdést, mi történt volna velünk, ha annak idején másként cselekszünk, mint ahogyan - gyakran minden reális ok nélkül - cselekedtünk. Minden pillanatban két út van előttünk; ezek közül ki kell választanunk az egyiket, és nem tudjuk, merre vezet a másik. Lehet, hogy a jobbat választottuk, és lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni, melyik a jobb.« Fleming a jó utat választotta, és mindent számba véve, a sors kegyes volt hozzá."

Ki-ki maga döntse el, ha akarja és tudja, „minden reális ok nélkül"-iek voltak-e V. döntései, hogy „mi lett volna, ha" V.-t a sorsa más égtájra veti: lett volna-e belőle világelső természettudós, nagy sikerű professzor, filozófus vagy író (esetleg politikus). De ide született és másodpercig sem habozott a maradást választani. Nem lett rendes professzor, de lett „rendkívüli", aki a levelező tagozatra, vidéki művelődési házakba „eldugva" százakat és ezreket (általában nem „hivatalosakat", hanem „választottakat") tanított, akinek gyerekkönyveit professzorok nem röstellték egyetemi tankönyvnek nevezni, akitől nem szégyelltek kórházigazgatók, országelső értelmiségiek tanulni. A maga útját járja, és ezzel „műfajt" teremtett, „szamár" lett és „farkas", és ezzel szolgálja azokat is, akik ezt nem így fogták fel, sőt észre sem vették. Na- gyon-nagyon sokak számára igenis példa, még ha nem is tudják követni útján.

Bár nem volna baj, ha több volna „az örök kíváncsisággal megvert diák, [...] aki tényleg azért tanul, hogy tudjon valamit, s nem azért, hogy címeket és rangokat szerezzen magának" (így jellemezte V.-t Fűzi László az ÉS-vitában). Érdekes, hogy éppen Benedek István tartja követhetetlennek V.-t. ÉS-beli cikkét, amikor bevette kötetébe, ezekkel a sorokkal egészítette ki: „...szakembert helyesebb-é nevelni, avagy polihisztort? A megnyugtató válasz valahogy így hangzik: legtöbbet ér az olyan sokol149