Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

tatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké. Később ugyanezt éreztem a fiammal szemben is, sőt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam „tanult ember", soha nem találtam ilyen érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyan érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika." (Staar Gyula: Megszállottak. Öt magyar fizikus. Bp. 1991: Typotex, 48-9).

Ha a magam műfaji „tipp"-jét szabad közzétennem, szerintem V. minden más besorolás többé-kevésbé jogos volta ellenére a leginkább író (amit tőle olvastam, annak alapján abból a fajtából, amelynek „vízügyi szolgálatköréről" Illyés értekezett), akinek véletlenül (?) olyan alapos természettudományos műveltsége van, amilyen neki (beleértve az aktív kutatómunkát és a tudomány alkalmazását is). Amely tudományos műveltségért mellesleg legalább olyan keményen megdolgozott, mint a „profik". Egy egész évet töltött csak a kvantummechanika tanulásával, és nyilván nem egyik napról a másikra tekintette át az őstörténetet (és az egész modern régészetet) sem.

És akiben olyan erős a kritikai szellem, mint amilyen szerinte mindegyik íróban kell legyen (amit aztán tetszés szerint lehet - mindenkori - ellenzékiségnek is nevezni).

Erre az „íróság"-ra utal az a hallatlan empátia, amellyel a már említett szimbólumokat elemezte; de hétköznapi példaként hadd idézzem az olyan eseteket, mint amikor a füzéri „nyári egyetem"-re utazva a kisvasút kisember utasaival oly természetesen beszélgetett. És - ahogy mondani szokták - „az sem semmi", hányszor és milyen indulattal hozza szóba a kukázó hajléktalanok sorsát (egyszer egy csöpögős decemberi napon az időjárást szidva meg is kaptam tőle: „De legalább nem fagynak meg a hajléktalanok!").

Ha volna terem, szívesen elemezném (hiszen ez a szakmám) V. stílusát; még ha ő maga „azzal takarózik is", hogy csak negyvenegynéhány évesen, Fülep Lajos (nyilván nem éppen diplomatikusan megfogalmazott) bírálatára „tanult meg magyarul írni" (vagyis hogy rá is vonatkozik, amit ő maga Jánosy István „nehezen megszerzett nyelvéiről írt), akkor is ritka csoda ez a nyelv. Aki nem hiszi, lapozzon bele valamelyik általa fordított könyvbe (javaslom Francois Jacobtól Az élők logikájá-t), és próbálja eldönteni, hogy magyarul készült-e vagy pedig fordítás.

Vagy a másik téma: össze sem lehet számolni, hányféle nyelven tud - lehet, hogy „hortobágyi kiejtéssel", de annyira, hogy magyarról, sőt egyik idegen nyelvről a másikra tud fordítani, sőt idegen nyelven írni is. Lehet, hogy a nyelvre is áll az, ami a tanításra: hogy tud-e az ember, igazából talán azon múlik, hogy akar-e... V.

V. maga a saját műfaját egy metaforával így fogalmazta meg:

„Farkasok közt vagyunk... - monologizál. Nekem nincs elég éles fogam, nem tudok tépni, de legalább csattogtatom..." (FA). Ez a farkas-metafora többször is elhangzott V. szájából: számára a farkas az értelmiségi megfelelője, aki senkit nem bánt,

148