Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

lapok fotósaitól tudhatni - jövedelmei nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlják egy bértollnokéit; úgy látszik, ezért nem tudja megérteni, milyen megalázó az, ha valaki nem tud megélni a fejéből („a lét határozza meg a tudatot").

Cs. V. tehát szaporítja a „műfaji" meghatározásokat is, bár a bevezetés vége felé már használja a „tudománytörténész"-t is - igaz, rögtön hozzáteszi, hogy „nem érdemes bízni benne".

Az „enciklopédista" főnévvel én még nem találkoztam máshol, mint a nagy francia Enciklopédia szerzőiről szólva, egyébként csak az „enciklopédikus" melléknévvel. Azt most ne feszegessük, hogy az enciklopédikus tudás soha sem „mindentu- dás"-t jelentett, hanem minden alapvető, a tájékozódást lehetővé tevő tudást. Az enciklopédia-gondolat középkori intézményi megfelelője ezért a közös bölcsészkarra épülő orvosi, jogi és teológiai kar, melyek az egyes ember, a társadalom és az emberi faj és a mögöttes világ alapkérdéseit tanítják, nem vitatva más ismeretek - ha nem is egyetemi szintű - fontosságát. (Ennek tudásához még csak „enciklopédisták" műveire sincsen szükség, hiszen minden művelődéstörténeti kézikönyvben, sőt etimológiai szótárban benne van.)

Még egyszer hadd idézzem - most már nem indulata, nem is stílusa miatt - az ÉS-beli „bíráló"-t, mert szándéka - és a negatív előjel - ellenére valószínűleg ő fogalmazta meg a legjobban V. világnézetét: „A társadalom nem a szabad egyének értelmes szövetsége, amelyet mindenki átlátni és szabályozni képes, ez elavult nézet. [...] Fel kell adnunk azt a felvilágosodás kori koncepciót, hogy az egyén az ő fene nagy okosságával képes megoldani az igazán fontos dolgokat. Erre nem képes. [...] Új képünk van az egyén és a társadalom viszonyáról, és ez befolyásolja a tudományról, politikáról, a mindennapi életről alkotott nézeteinket is. Minél előbb megemésztjük ezt az új felfogást, annál jobb. Az a gondolat, hogy egyénileg nem vagyunk képesek befolyásolni a társadalmi folyamatokat, egyes embereket passzivitásra [lehet, hogy „pesszimizmust"-t akart írni?] késztethet, hiszen a vérünkben van, hogy csak az a tudás hasznos, amivel szabályozni lehet valamit. Semmi baj nem történik, ha nem mindenki szól bele mindenbe, vagyunk elegen, akiket így is érdekel a dolog [...] Be kell végre látnunk, hogy mint egyének, bármilyen okosnak, nagynak, hatalmasnak érezzük is magunkat otthon, igazából kicsi, gyenge és könnyen helyettesíthető komponensei vagyunk egy egyébként nagyon érdekes mechanizmusnak." V. mindjárt 80 évéből legalább hatvanat azzal töltött, hogy elsősorban magának, de talán másoknak is bebizonyítsa: nem így van, illetve hogy nem kell okvetlenül így lennie. O maga ezt - egy előadásnál vagy egy hetilapi bírálatnál nagyságrendekkel „fokozottabb" helyzetekre gondolva (amilyenekben, láttuk, bőven volt része) - úgy fogalmazta meg, hogy „nem kötelező beszarni: az sem csoda, ha valakivel megesik, de nem kötelező".

Mivel nagyon nem örülne, ha - fogadatlan prókátorként - „megvédeném" (részben ezt már megtette különben az ÉS-vita vezetője), főleg, ha az ő saját szavait idézném és állítanám szembe ezzel, hadd idézzem (ami neki is kedvenc módszere) egy általa igen nagyra tartott könyv egy olyan részletét, amely mintha csak az ő szájá- ból/tollából való volna: Simonyi Károly fizikus fogalmazott így, amikor - az ő és bátyja kivételével nem értelmiségi - családja került szóba Staar Gyula interjújában: „Testvéreim és édesanyám [édesapja korán meghalt] körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő. Szakmáról, természetesen, nem vitáztunk. Ok tudták, hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Erről nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vi147