Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

nek, és hogy mennyire örült, amikor legalább a címlapra meglelte az igazit; és hogy a Gyorsuló Idő egyedi címlapjait is „főszereplőnek" tekintette. Természetesen nem ejthettem itt szót a művészetekhez, főleg a képzőművészethez való viszonyáról, amit dokumentál a Vig-kötet is (egy hozzáértő egész ilyen tárgyú könyvet írhatna V.-ről és baráti köréről: művészekről, mecénásokról, kritikusokról). Most sem tudok mást tenni, mint hogy idézem szavait erről. Már előre kijelentem: attól, hogy most már szinte minden tan-, mese- és ismeretterjesztő könyv „színes-szagos", attól, hogy azóta állítólag már csupa vizualitás vesz körül minket, úgy vélem, éppenséggel még aktuálisabb, amit pont 30 éve mondott. „Véleményem szerint könyvkiadóink tudatába még nem hatolt be eléggé a vizuális kultúra. A kép nem csak a művészettörténeti könyvek velejárója: minden művelődéstörténeti, kultúraelméleti esszének, minden használati eszközként felfogott könyvnek szerves kelléke. Nem elég a könyvbe illeszteni és számjegyzetet írni hozzá: nem a képhez tartozik a szöveg, a kép tartozik a szövegbe, annak kiegészítőjeként. A kép ugyanúgy olvasandó, mint a szöveg, az utóbbi hangulatát a kép adja meg. És ez a hangulat az olvasót még akkor is visz- szaviszi később a könyvhöz, ha a szöveget az első olvasásra nem értette. Azt hiszem, ma nem lehet filozófiakönyvet sem képek nélkül kiadni. Mit tud meg az olvasó a Bécsi Körből, ha nem látja Wittgensteinnek az arcképét, nem látja azt a házat, amit épített? Camap agreszszív tekintete nélkül az egész carnapi filozófia érthetetlen. Ezek ma már elemi követelmények, megoldásuk nem mindig pénzkérdés, hiszen rengeteg könyvet illusztrálunk fölöslegesen." („A könyv" 1974/4.)

Visszatérek a műfaj-meghatározás kérdéséhez. Az esszéügyben már említett barát, Juhász-Nagy Pál (Dialógus a természetismeret dilemmáiról, in: Természet és ember. Kis változatok egy nagy témára. Bp. 1993: Gondolat) saját nevet talált ki annak a műfajnak a megjelölésére, amit V. művel: a generalistait. (Más képviselőkre is gondol, hiszen így fogalmaz: hazánk legnagyobb generalistája.) O maga nem játszotta ki a „generális"-sal való egybehangzást, bár sokan egyetértenek Hankiss Elemérrel: „V. a magyar értelmiség hosszú ideig méltánytalanul mellőzött nagy tanítómestere" (a Nyitott Társadalom Alapítvány 1991-ben „filozófiai, etikai munkásságáért" V.-nek ítélt díja kapcsán).

Maga V. különben abban a - szűkszavú - interjúban, amelyet ez alkalommal adott, arra a (naiv vagy álnaiv) kérdésre, hogy „Miért lett mellőzött?", ismerőit egyáltalán nem meglepve ezt válaszolta: „Miért, ki nem volt az ebben az országban? A különbség csak abban állt, hogy voltak, akiket látványosan mellőztek, és voltak, akiket kevésbé. Ok jártak szerencsétlenebbül, mert csak mostanság döbbentek rá az igazságra. De hagyjuk a múltat. Arra figyeljünk, hogy ki mihez ért, és aszerint értékeljünk." (LA). A továbbiakban elmagyarázta a kérdezőnek, hogy haszna is lett az egészből, mert így olyan nagyszerű emberek mellett dolgozhatott, mint Rényi Alfréd és Kenéz Ernő. (Aki erre föl az interjúnak rögtön „A mellőzöttség »haszna«" címet adta...)

Vagyis JNP-nek szemernyi kétségei sem voltak a Sükösdtől (még?) hiányolt épületről. És az általam többször idézett Szépe-féle „nagyon világos fej" is ugyan miért vonatkozna egy élő bibliográfiára?

Akadt még valaki, aki „-ista" végű műfajt vélt fölfedezni V munkásságában, de ez egy kicsit hosszabb történet.

Cs. V. is hozzászólt, amikor az Élet és Irodalom 1995 tavaszán vitát indított a Tudás és tudomány című kötet igazából egyetlen tanulmányának igazából egyetlen kitételéről (a 6. felkért hozzászóló volt, írása május 19-én jelent meg). Önmagában nem érné meg a vita ezzel az írással, ha - az arcképfestős cikkhez hasonlóan (mellyel

145