Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

Ahogy mondani szokták, „helyben vagyunk": a tudományos ismeretterjesztésnél. Bele sem merek vágni annak vázolásába, mennyit (és általában milyen indulatosan) írt erről; és ezekre az írásaira sokkal többen reagáltak, mint a többiekre - a tudományos ismeretterjesztésről. Már-már az az ember benyomása, hogy itt mintha még a többi, ugyancsak nagy vihart kavart esetnél is (ilyen volt például a Vitára várva című cikk [Természet Világa 1976/10, majd Tudás és tudomány]) tisztábban látszana V. gondolkodásának egy olyan sajátossága, amelyet ha jól látok, akkor azonnal „kötelezővé kellene tenni" (vagyis ezen írás címéből - legalábbis e tekintetben - a kérdőjelet törölni). Két példát hadd hozzak.

Amikor Apáczai Csere Jánosról szól, nem azt feszegeti, hogy mit és mennyit vett át a kor nyugati gondolkodóitól, hanem éppen azt, amit nem vett át. Amikor pedig a magyar Nobel-díjasok számáról (e közkedvelt kérdésről) írt, „kapásból" megfordította a dolgot és azt állította: igenis kevés volt a magyar Nobel-díjas (mindkét írás újra elolvasható a Tudás és tudományban).

Nyilvánvalóan nem öncélú kötözködésről van szó, hanem arról, hogy („egy bizonyos szint fölött", ahogy fogalmazni szokás) érdemes megnézni a dolgok visszáját is, esetleg akár rögtön ezzel kezdeni. Sőt, minél természetesebbnek, egyszerűbbnek, visszája nélkül valónak tűnik a színe, annál inkább.

Ilyen kérdéskör a tudományos ismeretterjesztésé is. Oldalszámra kellene - éppen ezért - idéznem írásaiból kifogásait, illetve elképzelését a köznapi emberek és a tőlük fényévnyire került szaktudományok viszonyáról. (Az a keret, melyben gondolkodik, természetesen sokkal szélesebb: az „általános műveltség", pontosabban a „műveltség".) E reménytelen helyzetben csak az alapgondolatát foglalom össze (ahol az egyszerűsítés persze hamisítás is). A tudomány ugyanolyan szakma, mint bármelyik: meg kell tanulnia annak, aki választja, és nem lehet csak úgy „belekukucskálni". A tájékozódás azon a szinten kell folyjék, mint általában a közügyekében, ahogy egy ország (vagy a világ) dolgait is a köznek kell eldöntenie. A közvetítő „instanciák", mint az iskola vagy a nehézségeket „gügyögéssel" el nem fedő könyvek feladata hallatlanul nehéz, de mindig az egészen keresztül, afelől kell közelíteniük - ugyanakkor el kell érniük, hogy az érdeklődő vágjon bele a részletekbe, a szakma módszeres (és nehéz) elsajátításába (ebben lehet óriási szerepe a tudománytörténetnek, persze csak akkor, ha beépül az általános vagy szakmai képzésbe). Itt sokan - magam is - minden egyetértési hajlandóság ellenére körben forgást, de legalábbis reménytelen helyzetet látunk: hányán képesek és hajlandók annyi időt, energiát, agymunkát (nyelvtudást stb.) felhasználni egy-egy téma feldolgozásánál, mint például ő? Vagy akár csak azok a pár évvel ezelőtti felvételizők, akik - saját munkahelyi példám - még nem W-vel írták a Szózat költőjének nevét a magyar szakos felvételin.

Hadd említsem meg, hogy csillagot neveztek el róla - ami a tudományos újságírók elismerése és független a hatalomtól. Ezért talán ez ellen kevésbé berzenkedik, még ha ezzel - a szó szoros értelmében - „világgá kiáltották is" az „ ismeretterjesztőség" -et... .

Az eddigi talán legnagyobb vita, melyet V. indukált (bár lehet, hogy a „provokált" volna a jobb szó), éppen e kérdésben keletkezett (de erről kicsit később; és már most utalok arra a későbbi Simonyi-idézetre, amely kicsit segít megérteni V. álláspontját).

Ha már V. gondolkodásmódját „tipizálni" mertem, akkor hadd térjek ki röviden annak egy másik sajátosságára, szinte V. „vesszőparipájára" is. Utaltam már rá, hogy a könyvek előkészítésekor mennyire ellenállt a nem kellő színvonalú képek144