Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
lány a babákat, filatelista milliószám a bélyegeket, akkor senki sem kérdezi meg, melyiket hányszor veszi a kezébe. Laikusok szoktak nagy magánkönyvtár láttán kételkedve csodálkozni: És ezt maga mind el is olvasta?! V. helyében egyébként én inkább már azt venném zokon (helyesebben tartanám meg nem értésnek, félreértésnek), amit Sükösd írt (bár rövid, de nagyon tömény írásának jó szándékát nincs okom kétségbe vonni, igaz is, meg nem is, amit ír; én magam sajnos legtöbb állításával nem értek egyet; kíváncsi vagyok, az elmúlt harminckét év alapján se fogalmazna-e másképp): „V. tehetségképletéhez hasonlót nem ismerek [...] ő ma az ország legjobb receptív koponyája. Elképesztő, mennyi és hány fajta könyvet olvasott el [...]". A folytatásban ki is fejti, hogy „Már tudja, hogyan építkezzék tégláival, szép tornyokat emel, de az építkezés végcélja mintha még homályos lenne [...] a kiküzdött, önmaga eszszéista tevékenységére szabott filozófiát keveslem". Németh László - nyilván nem bántó szándékkal - hasonlóan írt: „Azt, hogy milyen pazarlás folyik a világban, rajta is mérhetem; nincs senki, aki egy kis hallgatókört ültessen köré, pedig évek munkáját takaríttatná meg velük, már csak a bibliográfiai felvilágosításaival is." Jó, akkor még nem volt számítógépes adatbázis (most már van, sőt egyre több szemináriumi dolgozat és diplomamunka készül úgy, hogy egyetlen kattintással lejön a netről, diák - és tanár - már nem is kell hozzá!). De akkor sem ezért volt szükség V.-féle tanárokra (legalábbis a nemnémethlászlóknak), hanem az integrációban, a részek összerakásában kellett segítség és példa. Érdekes, hogy egy kicsit más ösz- szefüggésben Cs. Szabó László milyen természetesen, szinte minden külön erőfeszítés nélkül találta meg írásaiban utólag, a kötetté válogatáskor a „részek" összekapcsolódását {Őrzők. Esszék. Bp. 1985, 6): „A meglepetéstől elképedve arra is rájöttem, hogy noha [...] minden esszé önértelmű, új kezdet volt, végül maguktól laza kapcsolású, de elszakíthatatlan lánccá fonódtak [...]". Tanárok, kritikusok és hasonló „csak reflektáló", vagyis „nem alkotó" munkájú- ak nevében hadd tiltakozzam: függetlenül attól, kinek mennyi és mennyire „áll ösz- sze a fejében", hogy tehát milyen mértékben vagyunk vekerdik vagy hódmezővásárhelyi némethlászlók: akik komolyan gondoljuk munkánkat, mind „alkotunk". Említett írásában (mely szerintem a legjobb, értsd: legtalálóbb azok közül, melyek valaha elemezték a „V-jelenséget") Benedek így ír: „nem a részt látja, hanem az egészet: így számára a szakma nem is szakma, hanem van a tudományos gondolkodásnak egy óriási halmaza, amelyben keresztül-kasul minden összefügg mindennel - és ő ezt az összefüggést megtalálja. Ez a zsenialitása." Egy kis kitérő után ugyanezt a kérdést, az integrációét majd folytatjuk Juhász- Nagy Pál találó (és minden kétségtől független) megfogalmazásával. Ha már nem polihisztor, akkor író, közelebbről esszéíró. Aligha idézik többen Halász Gábortól Cs. Szabó Lászlóig a nagy esszéíró nemzedéket, mint V. - de a természettudományos esszék területén csak kevés magyar példára van alkalma hivatkozni. „A könyv" folyóiratban (1974/4.) Kiss Irénnek adott interjújában így fogalmaz: „egész világok maradnak ki [a magyarországi könyvkínálatból]. Nálunk például jellegzetesen az ismeretterjesztés műfajaként tartják számon az esszét. Ez nem igaz! Az esszé régóta a szépirodalomnak egyik fontos, és ma már a regénnyel szám szerint is, meg olvasás tekintetében is versenyképes műfajává vált. Ismeretterjesztő funkciója másodlagos. [...] Ma már az esszé tematikája tudományos, még - urambocsá' - művelődéstörténeti profillal is gazdagodott." 143
