Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

hoz, hogy ezt kellő szinten lehessen csinálni. Sok minden kívül, sok minden belül." (SzZs). (Hadd idézzem egy német írónő, Christine Brückner erre rímelő, de konkrétabb megfogalmazását; az ő Überlebensgeschichten című kötetének Die Doppelrolle című írásában szerepel ez a mondat: „Ahhoz, hogy karriert csináljon, hiányzott belőle a becsvágy, a kitartás és a kíméletlenség.")

Ha tudós volna, akkor nyilván tudománytörténésznek minősítenék (általában így is tesznek, ha nem sikerül „kijátszania" a könyvtárosság - vagy nagyobb szerencsével a „szakképzettség nélküliség" - aduját). Anélkül, hogy ebbe belemenni terem (és főleg kompetenciám) volna, csak annyit hadd mondjak: szerintem ez sem áll. A leginkább még az áll rá, ami az irodalom és az irodalomtudomány kettősségét hármassággá egészíti ki (mintegy a társadalom oldaláról): kritikus. Csakhogy a tudomány (elsősorban a természettudomány) esetében ez a harmadik pólus vagy hiányzik, vagy nem intézményesült: általában „független gondolkodók", újságírók, és persze jó néhány gyakorló tudós (például Juhász-Nagy Pál vagy Schiller Róbert vagy Ervin Chargaff), meg olyan radikális tudományfilozófusok művelik, mint Paul Feyer- abend volt.

Kétség sem férhet hozzá, hogy minden szépírói érdeme ellenére az - akár esszéregénynek is nevezhető - Németh László-könyv igazi irodalomtudományi teljesítmény, így szerzője irodalomtudósnak (is) kellene hogy számítson (de legalábbis kötetnyi, monográfiányi mondanivalójú kritikusnak - amit különben több tucatnyi, köztük igencsak terjedelmes, és természetesen nem csupán Németh Lászlót tárgyaló kritikája is indokol). Aki visszakeresi a Népszabadság 1970. december 20-i számát, az meggyőződhet róla, hogy az - akkoriban is „kedvelt" - napilap akár hivatalosnak is tekinthető álláspontjában nem ez tükröződik. Az arcképfestő tévedése, hirdeti már a cím is, és A. K., a - mostanában egészen más (de - milyen a sors - az egykori szerkesztő hölgyétől különböző) „szekértáborban" vitézkedő - szerző ezzel a stilisztikai telitalálatával még későbbi gonoszságok megfogalmazását is segítette (lásd mindjárt).

A szerző akkori és mostani pártállásától függetlenül e „kritikát" akkor is nehéz volt, most is nehéz undor nélkül elolvasni, mert már a legelső mondat azt nehezményezi, hogy 21 000 példányban jelent meg a könyv. A folytatásban aztán ilyeneket olvas, aki bírja: „Ez a szemléleti kiindulópont [...] sértés is: az olvasónak is, Németh Lászlónak is." Hagyjuk is.

Ha már nem tudós, akkor „polihisztor". Kevés jelzővel lehet őt jobban felbosszantani, szinte már hisztériásán utasítja el ezt a minősítést: azt hiszem, megint csak nem a szerénysége miatt, hanem mert bosszantja a dolgok meg nem értése. Benedek István (akivel - minden különbözőségük ellenére, vagy talán éppen azért - olyan nagyra tartották egymást) ezt a kérdést másképp intézte el: nem tiltakozott a polihisztor jelző ellen sem, de inkább a „dilettáns"-t javasolta helyette (persze rögtön etimologi- zálva: az „élvezet"-re visszavezetve, amit maga is csinál. Érdekes különben, hogy a publikálást Benedek is gyakran nevezte anyagi kényszerből végzett tevékenységnek. Mindkettő komolyan gondolta, illetve gondolja, hogy kibírná, ha csak a fiókjának írhatna?).

Bár Benedek István (éppen ő!) is csodálkozott: „ha csakugyan annyi könyvet elolvasott, megjegyzett, amennyiről beszél, káptalan a feje" (Sokszólamú kalandozás ÉS 1969, majd A mellébeszélés művészete címen a Létektől lélekig című kötetében, Bp. 1970: Magvető), nem ez az alapkérdés. Ha egy kisfiú százával halmozza a kisautókat, kis142