Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
Ha látjátok az utcán forduljatok meg utána, keresztként föl a nyakáig nőttek makacs vállcsontjai. Nézzétek félve: Krisztus jár közöttünk, s mi nem tudtuk megváltani. Környezete mindenekelőtt nem vagy csak nehezen tudja „hová tenni" V.-t. Nemcsak az anekdotabeli rendőr (bezzeg a hortobágyi ávós tudta!), hanem például azok az onkológiai intézeti kollégák sem, akik megértették ugyan a döntését, hiszen - mint egyikük elmesélte - őket is nyomasztotta a szakmai sikertelenség, ugyanakkor úgy vélték: mégsem hagyhatja ott mindenki a betegeket. Főleg azt a makacsságot nem tudják megérteni sokan (köztük olyanok se, akiknek maguknak sem volt olyan nagyon egyenes az útjuk!), amellyel tiltakozik mindenféle hivatali beosztás ellen. Nem mintha elárasztották volna az ajánlatok, de egy nem tanszékvezető professzorság (mondjuk Szabó Árpád mellett) vagy egy orvosi könyvtári vezetői poszt mindenképpen „járt volna" neki, vélik sokan. És egyben „jó is lett volna": hozzásegítette volna mindahhoz a szellemi és anyagi eszközhöz, ami nélkül, vélik, nem lehet vagy érdemes élni egy ilyen képességű embernek. Van, aki még tovább is megy, mondván: magát ezektől megfosztva környezetét is megfosztja sok mindentől, hiszen aki évente több tucat vagy akár száz diákot taníthat, az többet tud adni, mint akinek erre nincsen módja. Az anyagi helyzetet nem véletlenül hoztam szóba, hiszen maga V. is beszélt erről: „bértollnoki munkát végzek. Meg kell élnem, s ezért írok. Főleg folyóiratokba, recenziókat, egyebeket." SzZs). Az a bizonyos Németh László-i „gályapad" tehát, amiből „laboratórium" lett nála is. Még álmainkban sem szerepelt az 1989 utáni idők sok lehetősége, amikor többször mondta: meg kellene pár embernek „szállnia" egy vidéki főiskolát és igazi egyetemet csinálni belőle. A fáma szerint egyébként majdnem összejött neki - persze nem 89 előtt - egy szegedi tanszék. Hogy végül ugyanazon bukott-e meg a terv, amin - ha egyáltalán igaz, hogy felmerült - az orvosi könyvtár vezetéséé, nem tudni. Akkori egyetlen, de szenvedélyesen előadott ellenérve az volt, hogy nincsen kedve hangulatjelentéseket írogatni beosztottjairól; most is valami hasonló aggodalma tántoríthatta el (mint ahogy - lehetne gonoszul fogalmazni - azok a férfiak, akik féltik a szabadságukat, vagy el sem indulnak a házasság felé vezető úton, vagy valahogy mindig megtalálják a módját, hogy időben visszakozzanak.) Persze könnyen lehet, hogy ebben is igaza volt: Szabó Árpád kései (és persze nem „anyaegyetemi") „come-back"- jének (az újjászervezett pécsi bölcsészkar - munkahelyem - egyik legszégyellni- valóbb fejezetének) példája mintha őt igazolná... A V.-t megérteni akarás mindenekelőtt abban csapódik le, hogy be akarják sorolni, tisztázni akarják: végül is mi ő. Bár bőven vannak, akik kimondták, sőt le is írták, hogy „tudós, a legkomolyabbak közül való". (Bíró Béla, Természet Világa 1997/7.), de ez nyilvánvalóan inkább a szónak a „tudós, sokat tudó ember" értelmében igaz, és nem abban, amiben ő maga az ellenkezőjét állította már idézett mondataiban: „írtam néhány tanulmányt, de valójában sosem voltam tudós. [...] Azt a pár cikket [nyilván csak a matematikatörténetiekre gondol], amit összepatkoltam, igyekeztem tisztességesen megcsinálni, de ez kevés. Kevés az üdvösséghez. Sok minden kellett volna ah141
