Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?
idézetet, hogy megállapíthassam: Kísérteties a hasonlóság a németországi tudományos és a hazai „népszerű" előadás hivatalos fogadtatásában. De folytatni kell, mert ha talán Németországban nem is, de itthon százszámra megesett, ami Debrecenben is: a közönség, diákok, tanárok, gyakorló kutatók, sőt még professzorok is „el- és befogadták", szerették és szeretik.] „Kormossal hátul nagyokat nevetünk a garabonciás diákon, pedig inkább tragikus, ahogy Fülep kételyére (- Megérte?) válaszol. Debrecenben a villamoson két tanár megszólította, s neki adott igazat." Helyem fogytával csak utalok arra, amire egy V.-monográfia nyilván egész nagy fejezetet kellene hogy szánjon: azoknak a műhelyeknek, szerkesztőségeknek, melyek V. szellemi otthonai voltak (lásd a szerzőtársakról, szerkesztőkről idézett felfogását). Ugyancsak külön fejezetet érdemelnének azok a baráti társaságok, melyekről Fodor Andrásnál annyi mindent lehet olvasni, valamint a „hiúzok" magánakadémiája. Elég, ha - további filológiai „házi feladataként - arra utalok, mennyi mindenről árulkodnak a V.-től származó - és persze a neki küldött - dedikációk. Nem kézzel beírt, hanem nyomtatott ajánlása kevés van, ezek címzettjei között édesapja, barátja, Varga Domokos és Sík Csaba Eszter nevű lánya van (akinek ez a fiatalkori megtiszteltetés nyilván nagyon sokat jelentett). Maga V. - minden látszólagos (vagy hirdetett) nonkonformizmusa ellenére (melyet az elmaradhatatlan nyakkendő is cáfolni látszik) - igencsak fogékony az ilyenfajta gesztusokra: megrendítő olvasni, ahogy arról írt, hogyan temette el Abélard-t kolostorában az apátnő Heloise; ahogy egy kemény politikai vitaműsorban a bárány-szimbolikáról szólt, ahogy Newton „magán- életé"-ről írt, vagy Albertus Magnusról, és persze mindenekelőtt Bolyai Jánosról. Részben már említettem „mestereit, mentorait". Még ezek közül is toronymagasan kiemelkedik természetesen Németh László és Fülep Lajos. Könnyű elintézni azzal, mint Sükösd, hogy „Az eszmény - csak a vak nem látja - Németh László, a Tanú-korszak gátlástalan, habzsoló esszéistája. [...] a nosztalgikus példakép". A kísérteties hasonlóság ellenére (mely az eredeti szakmán és az íróságon belül az erős természettudományi hajlamon túl még a keresztnévre is kiterjed) inkább a sors elrendelése, mint utánzás, inkább rezonancia, mint egyirányú hatás. Aki teheti, olvassa el az idézett Németh László-írást ( Pillantás az őstörténetre) vagy Németh László Négy könyvét, ott maga Németh szól e kapcsolat tényleges jellegéről. Most már áttérek a harmadik részre, amelyben azt próbálom vázolni, mit kezd a tágabb környezete V.-vel (és persze általában a „nagyon világos fejű emberekkel"). Nem mintha mindenkivel kellene „kezdeni" valamit, hiszen ez természetesen közösség és egyén bonyolult kölcsönhatásának kérdése. Viszont mindig vannak olyan „nehéz emberek" (de megváltozott ennek az egykori szinte már szak- kifejezéssé lett filmcímnek a társadalmi háttere!), akiknél mintha ez a kölcsönhatás aszimmetrikus volna. (Ha nem is mindig annyira, mint egyes népeknél, például a volgai bolgároknál, ahol - Arthur Koestler A tizenharmadik törzse szerint - a „túl okosak"-at egyszerűen megölték). Nem kell, nem is szabad (és persze általában nem is lehet) erőszakkal „boldogítani" az ilyen embereket, inkább azt az - egyébként cinikusnak hangzó és valóban sok gonosz közömbösség eltakarására alkalmas - felfogást kell vallani, amit a már idézett Pernye András szokott volt hangoztatni: a művésznek minden jó, az is, ami kívülről, a laikusnak jónak látszik, és az is, ami rossznak. Vagyis rá kell bízni. (Ehhez egyébként ragaszkodni is szokott az ilyen típusú ember.) Mégis: nyilván sokan mások is gondolkodtak úgy „a többiek" dolgáról, mint Fodor András, aki a Vers a fűszálról című, V.-ről szóló versét így zárja: 140
