Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Sümegi György: Fehér a fehérben

az esztétikai és szellemi minőség vértezetében foghatok ecsetet. [...] A művészet etikai fogalom tükröztetése. Öntörvényű erkölcs. A humánum láttatása, az emberré tökéletesítés eszköze" (1971). Ha a szavak, a használt fogalmak mentén tüzetesen összevetnénk az egymás után idézetteket, bizonyosan nagyobb fokú egybeesést regisztrálnánk, mint elkülönülést. Vaszary fogalompárjával: nemcsak a festészet által kifejezett legbensőbb szekrétumról, hanem a festő, az alkotó legsajátabb képességéről, legegyénibb vonásairól, legbensőbb szekrétumáról is szó van.

Ha össze kellene hasonlítani mester és tanítvány műveit, rögvest adódna képpárhuzam. Ugyanis mintha Vaszary Városi világítás 1930 című festménye fénysávokkal, fénypászmákkal fölosztott kompozíciós sémáját használá Tóth a Szegényember himnusza (1940 körül) felületén az egyes részletek egyszerre történő elkülönítésére s egy- befogására is, miközben mindketten önálló kompozíciós elemként alkalmaznak szöveget, föliratot.

Vaszary Rappalói öböl (1930-as évek) című kompozíciójának a színvilága (kék-lila, fehér-vörös), illetve a motívumok könnyen föltettsége, a már-már dufys hanyagság Tóthnál tartalmilag az ellenkezőjébe fordul (Vaszary a divatos tengerpart mondén világát, Tóth az Alföld, a szülötte-táj lecsupaszított képét), ám lehetetlen nem észrevenni, hogy az alföldi panorámának színben, formában erős a Vaszary általi inspiráltsága. Az persze az ő egyéniségének erősségével/különösségével hozható összefüggésbe, hogy nem a város, hanem a falu, a közvetlen környezete, Miske és határa lett festői kozmoszának egyetemesség-alapképlete.

Tóth Menyhért festészete alakulásában a prímszerepet, a meghatározó jelleget azért tulajdonítjuk a színeknek, a fokozatosan uralkodóvá váló egyetlen színnek, a fehérnek, mert oeuvre-jének ez a bélyege még unikálisabb jelleget, egyénibb atmoszférát kölcsönöz életművének, mint ugyancsak sajátosan egyéni formaképletei. Színt és formát, tartalmat és az azt kifejező/megjelenítő szellemiséget nemhogy nem lehet szétválasztani, hanem csak szerves összefogottságukban lehet szemrevételezni. Vagyis: együtt fejlődnek, egyszerre változnak, egymásba fonódottságukban módosulnak, szerves szimbiózisban szinte együtt lélegeznek. Mert Tóth Menyhértnek nemcsak a színei, nemcsak a koloritja módosul az évtizedek során, hanem formarendje, a színeket hordozó tárgyi és motívumvilága ugyancsak érik, halad a végkifejlet felé: egyszerűsödik, összefogottabbá és egyúttal kifejezőbbé, expresszívebbé is válik.

Ha igaz az a Karátson Gábortól (1985) idézhető tétel, hogy a „festők közt az a szóbeszéd, hogy legnehezebb megfesteni a fehéret", akkor Tóth Menyhért a színhasználat területén a legnehezebbre vállalkozott. Persze, nem egyszerre, nem egycsapásra történt mindez, ahogyan egy pozitív népmeséi hős gyors elhatározással dönt jó vagy rossz, sötét és világos között. A szín, a fehér szín nála az a malevicsi addicionális, lappangó elem, „amely kifejlődik és új formákat teremt, miközben továbbfejleszti, vagy felforgatja az éppen érvényes szabályt. [...] Ez a (befurakodott) lappangó elem [...] átrendezi a tudatos és a tudatalatti megszokott (szabályos) viszonyát, a környezet ránk ható jelenségeiből szűrődik ki. [...] A festő számára a kép tisztán festői értékviszonyokból áll." (Kazimir Malevics: A tárgy nélküli világ. In: Médiatörténeti szöveggyűjtemény I. Összeállította: Petemák Miklós. Bp., 1994.)

Tóth Menyhértnél e tisztán festői értékviszonyok a színek vizsgálatában esnek legerősebben latba. „Azt kell megtudni, hogy mit akarnak a színek. De ki vagy te? Melyik szín mégis az, amivel mondani akarsz valamit a nevükben? A fehér a színek színe. A színes korong annál fehérebb, minél jobban aktivizálod a forgását. Ezért a fehér színből világlik ki, milyen akciójú az emberségem. Milyen akciójú a gondolatom." (Supka Magdolna: Tóth Menyhért. Bp., 1990.)

76