Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Sümegi György: Fehér a fehérben

való kiindulást/elszakadást segítő fixpont (itt a templom és a zöld miseruha), amihez viszonyíthatjuk az egészet, a minőségelvűség parancsát: nem a látványból, hanem belülről, a személyiségből, „képzeletből" kell csinálni képet. Az már belső, igazi „otthoni dolog", egyéni eredmény lesz, nem lesz közvetlen összeköttetése a látvánnyal, a kinti, való világgal. Csak önmagában, belső törvényei szerint alakul, vagyis az egyéniség- személyiség szabhat határokat neki - semmi más. Mindezt az önmagára találás legfontosabb, egész további művészetére fundamentálisan kiható eseményének értékelhetjük. Megtisztulás-megvilágosodás, egy erős szellemi tevékenység tisztán lepárolódott, desztillálódott eredménye. Valójában az anyagi világban tapasztaltak festészetébe emelése nem elégíthette ki, s így keresve-kutatva jutott el a számvetés - új fölismerés helyzetébe, amikor is minden addigi törekvését értékelve-átértékelve új stratégiát alakított ki művészetében. A 30-as évekből fönnmaradt írásai, szövegtöredékei kivétel nélkül ilyesfajta irányba mutatnak, szinte mindegyik a szándék s a tiszta cél szó-eszköze, a fölismeréseié. „A fehér szín: Isten. 1936; 1937. júl.: A fehér szín: ISTEN. A fehér szín: MINDEN. Mi célja van a festészetnek? Cél: a tökély. A szín: szó. /.../ Krisztus legyen a legfőbb célja életednek!

Fehér az Istené. Tavasz. Fehér. Ezek még csak elemek. 1939. Az Istennek tetszeni, a képnek igaznak kell lennie. A kép a színek fokozati együttese, a lélek eredeti tevékenysége (1944)". (Sümegi György: Tóth Menyhért pályakezdése, Cumania 13, Kecskemét, 1992)

A másik, a külsődleges, a másodlagos késztetés elsősorban mestere, Vaszary János korrektúrái során (esetleg cikkeit is olvashatta Tóth) érhette. Valójában Vaszary volt a Képzőművészeti Főiskolán tanító mesterek közül az, aki a modem (elsősorban kortárs és közvetlen elődeik) francia művészetnek szuggesztív terjesztőjeként az újnak következetes hirdetője, képviselője, mindenfajta merevvé rögzült akadémizmusnak (nóta bene: a posztnagybányaiságnak is) hadüzenője, létével kritizálója, a festői merészség, a sötét alapozás, a világos színek fehér alapon történő fölragyogtatásának, a színek önértékeinek a merész megmutatója, élharcosa. Vaszary az egyes színeket önálló stúdiumok tárgyává tette korrektúrái során. Vallotta, hogy a „magyar képstílus végleges kialakulását csakis az abszolút festészet segítségével lehet megalkotni, ami nem más, mint: tisztán a színek, fény, vonalak és formák, mint a képfelület optikai szépségének másutt nem tapasztalható összecsengése. /.../ A modem festészet kiváltotta nálunk a világos, szivárványos színeket, melyek népies ízlésünk alapvonásai: azt a buja, keleti színgazdagságot, mely teljesen fedi a kedély gyors és szilaj változását, a vérmérséklet és képzelőerő fellángolását és hirtelen kilobbanását, kiváltotta a különös, mély harmóniát, mely [...] megerősíti ritmikus tempónkat, a tropikus vakító fénybe való összeolvadásunkat, mely a magyar alföldi rónáról elkísér az egyszerű parasztszobák fehérre meszelt falaira, életre kelti tájaink új szépségeit" (Vaszary János, 1929).

Már első olvasatban is egyértelmű: Vaszary elvei megtestesülésének (saját piktúráján kívül természetesen) Tóth Menyhért művészete mintha legfontosabb gyakorlóterepe, első számú megvalósító pályája lenne. Még abban is követi a mesterét Tóth, hogy a festészet (művészet) lényegét az ő megfogalmazására rímelően adja. Nézzük először Vaszarynál: „a kép [...] egy benső kialakult művészi véleménynek látható, azonos kielégülése (1914); a tárgyak és alakok külső felületén megjelenő formák a benső organikus struktúra hatásai (1922). A mindenkori képstílus [...] a festészet legbensőbb szekrétumában rejlik (1929). A festészet igazán művészi része az imagináció. Az elképzeléssel összefüggő szellemi tevékenység" (1930). Ha most visszautalok Tóth Menyhértnek a megvilágosulását megjelenítő szavaira, könnyű belátni, hogy mester és tanítvány nemcsak egy, de azonos nyelven beszélnek (Tóth: „A kép [...] a lélek eredeti tevékenysége"; „Csakis fel-fegyverkezve,

75