Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Sümegi György: Fehér a fehérben

- a kezdetek előtti, a születés előtti Semmi. Ilyen hangja lehetett a földnek a jégkorszak fehér napjaiban." Hozzáteszi még: a „kék, ha fehérré, fehér színné válik - átlép a hangtalan nyugalom állapotába"; „a felhőtlen öröm és a folttalan tisztaság fehér öltözéket" hord (V. Kandinszkij: A szellemiség a művészetben, 1987).

(Az angyal, a karácsonyfát hozó, az Isten küldötte, az ünnep harsonása is mindig fehér; a könnyűség, a fölszállás, a szárnyalás, a lebegés üzeneteként. Édesanyám gyerekkoromban, amikor már kérdésekkel feszített a „ki hozza a karácsonyfát" nagy talánya - fehér lepedőbe burkolózott, és kissé elnehezült járásával, a fehér könnyűségébe öltözötten, átszellemítetten-kifehérítetten hozta a karácsonyfát, az égi üzenetet.)

Johannes Ittent az egyes tiszta színeknek a fehérrel való megtöréséről idézem: „Meg lehet tömi egy tiszta színt fehérrel. A szín karaktere ezáltal hidegebbé válik. Fehérrel elkeverve a kárminvörös kékes árnyalatot kap, és karakterében erősen megváltozik. A sárga a fehértől valamicskével hidegebbé válik, a kék szín viszont, ha fehéret keverünk is hozzá, megőrzi alapkarakterét. Az ibolyát nagyon érzékenyen érinti a fehér. A telített, sötét ibolyaszínben van valami fenyegető, a fehérrel megvilágított ibolya, a lila viszont kedves, és mintha belülről örvendezne."

Moholy-Nagy László a színeknek - így a fehérnek is - elméleti megfogalmazója és művészi használója egyaránt volt. „A festői kifejezés történelmi eszközei között a szín idézte elő a legerősebb történelmi választ. Sokkal tovább és határozottabban tanulmányozták, mint a kifejezés történelmi eszközét, a formákat vagy tapintható értékeket." S hozzáfűzi: „a színről való tudatos ismeretünk még elégtelen". E hiányt pótolandó Moholy-Nagy összefoglalja tapasztalatait: „a szín tradícióba és szimbólumba van ágyazva. A mély színek súlyosabbnak tűnnek, mint a halványak. A legkönnyebb szín a fehér, azt követi a sárga, vörös, zöld, kék és fekete. (...) A meleg színek előre lépni, a hidegek visszahúzódni látszanak. Az ugyanolyan méretű fekete, fehér, sárga, zöld és kék kockából a fehér kocka látszott a legnagyobbnak, a fekete a legkisebbnek". Moholy-Nagy saját művészi gyakorlatából, kísérleteiből is említ példát: „Egyik képemen megkíséreltem hat fehér árnyalatot elérni, bár a fehér vászon mellett csak egy fehér festéket használtam. A többi fehér a vizuális illúzió eredménye volt, melyet ceruzával és tussal körvonalazott felületekkel, valamint áttetszőség-hatásokkal értem el. Vizsgálatokkal kimutatták, hogy a fehér variációit csak színlátásban gyakorlott emberek látták. A kifinomodás a színfelfogásban előfeltétele a gazdag plasztikus élménynek." (Moholy-Nagy László: Látás mozgásban, 1996.) (Per analogiam: Koszta József nem kevés büszkeséggel emlegette, hogy a Tányértörülgetö című képén hétféle fehéret sikerült használnia.)

A színhasználatban - így a fehérnél is - a modern művészet, a 20. századi művészet, az avantgárd hozott meghatározóan újat, a korábbi gyakorlattól eltérőt. Ennek elméleti tisztázottsága talán Mondrian megfogalmazásában a legpregnánsabb: „Ahogy a vonalnak nyitottnak és egyenesnek kell lennie, hogy pontos meghatározottsággal fejezze ki a kiterjedést, ugyanúgy, ugyanannak a kifejezéséhez a színnek is nyitottnak, tisztának és világosnak kell lennie. Ha ilyen, akkor életerőt sugároz, ha zárt és zavaros, úgy elfojtja az életerőt és a körülhatároltság uralmát fejezi ki, vagyis a tragikusát." (Piet Mondrian: Természetes és absztrakt valóság. In: Hajdú István: Piet Mondrian, 1987.) A geometrikus absztrakció (pl. éppen Mondrian művei; Kazimir Malevics: Fehér alapon fehér négyzet, 1918) a konstruktivizmustól a fasizmusig, a fakturalizmusig, az op-artig és a reduk- cionizmusig, a festői minimalizmusig fölmutat a fehér alkalmazásában releváns műveket (pl. Theo van Doesburg: Aritmetikus kompozíció, 1930; Franc Kline: Cím nélkül, 1951; Jackson Pollock: Fehér fény, 1954; Mark Tobey: Fehér utazás, 1956; Robert Ryman:

71