Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra
Móra számára a szabadkőműves „összefogódzás", amelynek programját a vers meghirdeti, az ebből a külső, mondhatnánk történeti kontextusból való kilépés lehetősége: a „remény" fölragyogása. Ha e verset személyes lélektani dokumentumnak tekintjük, itt a magyarázata a szabadkőművességhez való csatlakozásának. A második, Lánc című vers az előbbi folytatásának tekinthető. Ez is három, egyenként hatsoros strófát tartalmaz; a cím is, maga a szöveg is a szabadkőműves „munkára", pontosabban e „nővérmunka" lezárására utal. A vers itt, kikövetkeztethetően, a program befejezéseként hangzott el: A templom zárul, ite missa est! Ám nyomtalan ne szálljon el az est, Szedjétek össze hulló tolláit, Miket egy tiszta óra szórt el itt, Vigyétek haza egy-egy sugarát, - Hadd derengje be künn az éjszakát. E vers tehát maga is a rítus része volt; „profánul" szólva: a műsor egyik befejező száma. Ez magyarázza, hogy Móra itt nemcsak útjukra bocsátja a résztvevőket, a „nővéreket", de a „munka" jellegét és jelentőségét is meghatározza. Érdekes, s mind a szabadkőművesekre, mind Mórára jellemző az, amit hangsúlyoz. A vers ugyanis azzal indul, hogy a szokásos, eredeti értelemben vett templommal azonosítja a szabadkőműves „szent helyet", ám ez az azonosítás immár a szabadkőműves „templom" aktuális magasabbrendű- ségét mondja ki: A templom zárul, ite missa est! Mert templom ez, bár nincs rajta kereszt. Ki nem lakik a tömjénfüst között, Ki az oltárról rég kiköltözött S az emberszívben vett lakóhelyet: A mi egy istenünk: a szeretet. A tételes vallás templomából, eszerint, a szeretet immár „rég kiköltözött", a szabad- kőműves templomban viszont jelen van. Sőt, hangsúlyos helyen, a strófa zárásában ez a keresztény templomokból hiányzó szeretet egyenesen mint a „mi", azaz a szabadkőművesek „egy istene" jelenik meg. S figyelemre méltó, hogy ebben az összefüggésben a vers beszélője is megjelenik - az egész második strófa lényegében az önmagát megjelenítő Móra közvetlen önjellemzése. A verset eszerint ,,[e]gy kis ministráns csengety- tyűzi", azaz itt saját szerepét Móra a hagyományos keresztény szimbolikával írja le. Ennél az összefüggésnél azonban sokkal fontosabb másik önmeghatározása: „Álomvizeknek csónakosa én, / Ki itt az ígért révet meglelém, / [...] / Ki új hajnalok harsoná- sa lett." Eszerint ugyanis, ha „lefordítjuk" a vers szimbolikáját, Móra a szabadkőművesek közt megtalálta helyét („meglelé" a „révet"), sőt közöttük ő maga is új perspektívák szószólójává vált. Vagyis, levonhatjuk a következtetést, ez a vers is orientációja átalakulásának dokumentuma. A harmadik, a Szeged páholy új helyiségét fölavató vers mindössze négy sor: Királyi ház ez pompával tele Mi régi szívünk hoztuk el bele, De szívünk benne új szándékteli Ne ő nekünk, mi adjunk fényt neki. 66
