Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra
épülő hamis szillogizmus („ami titkos, az bűnös") szinte automatikusan negatív megítélés alá vonta a szabadkőműves szervezeteket. 3. A szabadkőművesség, amely felekezeti megszorítások nélkül regrutálta tagságát, tehát például a diszkriminált zsidókat is fölvette tagjai közé, erősen kapcsolódott a felvilágosodás tradíciójához, a „fényhez". S mint ilyen, a modernitás értékeiért vívott küzdelmei során maga is jelentős szerepet vállalt a hagyományos struktúrák lebontásában. Ez a lebontandó struktúra képviselőinek pozíciójából természetszerűleg negatív, „destruktív" szerep, amellyel szembe kell szállni, s amelyet meg kell bélyegezni. Az ilyesféle stigmatizáció pedig mindig eleve leegyszerűsítő és (tudatosan) féloldalas eljárás; azt hangsúlyozza, a jelenséget azokra az elemeire „egyszerűsíti" le, amelyek valamiképpen lehetővé teszik a negatívvá stilizálást, az ellenfél negatív szimbólumként való megkonstruálását. S a szabadkőművesség, úgy látszik, ideális alany volt erre a bűnbakszerepre. 1911-ben a magyar szabadkőművesség helyzetét az tette sajátossá (s Móra számára alighanem vonzóvá), hogy az erősen polarizálódó magyar kulturális mezőben átmeneti, köztes helyet foglalt el. Egyrészt egy nagy hagyományú, a tradíció méltóságával fölruházott exkluzív szervezet volt, amely több-kevesebb következetességgel maga is a progresszív hagyomány részeseként fejtette ki tevékenységét. A viszonyok átalakításán, javításán dolgozott, ám közben maga is bele volt ágyazva ezekbe a viszonyokba. A fokozatos változtatások, a reformok szervezete volt tehát, nem pedig a radikális váltásé. Hírével ellentétben nem az ellenkultúra egyik intézménye volt. Másrészt, éppen hagyományai és változtatási szándékai révén, a szabadkőművesség óhatatlanul érintkezett, sőt egyes páholyai révén összekapcsolódott az ellenkultúra bizonyos csoportjaival, mindenekelőtt az ún. szociológusokkal, Jászi Oszkárék körével. A budapesti Martinovics páholy például az ő kezükben volt. (1919 után ezt az érintkezést, illetve összekapcsolódást nagyították föl a szabadkőművesség politikai ellenfelei, s tették meg, túl általánosítva a fejleményeket, az eredendő bűn legfőbb megjelenésének.) A szabadkőműves tagság tehát egyáltalán nem volt, nem is lehetett homogén. Sok tagja, főleg az idősebbek közül, politikailag a magyar szabadelvűség hagyományait képviselte, annak ideális, altruista elemeit próbálta aktualizálni. Habitusukban, szociokulturális beidegzettségeikben sokkal inkább a lezáruló periódushoz tartoztak, semmint a radikális ellenkultúrához. Ugyanakkor a tagság egy másik része, páholyonként változó arányban, az ellenkultúra térnyerésének következtében maga is radikalizálódott. Sőt, elmondható róluk, a szabadkőművességen belüli kisebbségként egyszerre kapcsolódtak a szabadkőművesség tradícióiba s a radikális ellenkultúra új törekvéseibe. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon az 1910-es évekre már teljesen kibontakozott egy főváros és „vidék" közötti szociokulturális szétfejlődés, s így az ellenkultúra szereplői és teljesítményei jelentős részben Budapestre koncentrálódtak, „vidéken", még az ún. nagyvárosokban is, mint Szeged, pedig csak szórványosan, nyomokban alakítottak ki maguknak pozíciókat - érthetővé válik, hogy Móra számára miért értékelődött föl a szabadkőműves mozgalom. A rendszerkritika lehetőségeit keresve, ha akarta volna sem igen találhatott volna magának Szegeden más szervezetet, amely számára megadta volna a közösséghez tartozás élményét. Ugyanakkor a szabadkőműves mozgalom egészének sajátos, átmeneti jellege alkatilag is megfelelő volt számára. A szabadkőművesség 1911-ben Szegeden ideális körülményeket biztosított az óvatos radikalizálódáshoz. 3 A szegedi szabadkőművesség történetének egyik legjelentősebb fordulópontja közvetlenül megelőzte Móra belépését - sőt valószínű, hogy ez a belső átalakulás volt a belépés közvetlen indítéka is. 53
