Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra
Lengyel András A szabadkőműves Móra 1 Régóta ismert, hogy Móra Ferenc szabadkőműves volt; 1911 és 1919 (jogilag: 1920) között a radikálisabb szegedi páholy, a Szeged tagjaként tevékenykedett. Tevékenységének e területével már többen is foglalkoztak, előbb Földes Anna (1958, 1960), és Hevesi József (1960), majd Péter László (1984), végül Gaál Endre (1992). A föltárt anyag azonban, néhány ismétlődő alapadaton túl, lényegében csak egy-egy részletet vagy összefüggést világít meg. Az elérhető források egységes nézőpontú módszeres értelmezése elmaradt. Ez részben a Móra-kutatás gyöngeségeivel, részben a kutatóknak a szabadkőművesség történetében való járatlanságával magyarázható. A Móra-kutatás érdemi része ugyanis erősen frag- mentált, s a java írások mindmáig inkább csak filológiai részletkérdéseket tisztáznak. A szabadkőműves mozgalom története pedig még ma is (vagy talán ma ismét) az irracionális vélekedések ködébe merül el. így sem az nem vált világossá, hogy az 1911 és 1920 közötti évtized Móra személyes gondolkodástörténetében rendkívül jelentős, későbbi széles körű, nagy írói sikereit számos lényeges vonatkozásban megalapozó periódus volt, sem az, hogy mindebben a szabadkőművességgel való találkozás milyen szerepet játszott. A szabadkőműves évtized így végső soron sejtelmes epizód maradt, amelyet a szétszórtan megjelent adatok önmagukban nem voltak képesek a maga jelentőségében megmutatni. Úgy gondolom, már csak ezért is célszerű összefoglalni, s a Móra-pálya összefüggésrendjébe beállítani a jelenleg hozzáférhető adatokat. Ezzel számos olyan összefüggés megvilágosodik, amely eddig rejtve maradt, s most, föltárulván, további összefüggések fölismerésének kiindulópontja lehet. 2 1911-ben, amikor Móra a Szeged páholy tagja lett, a magyar kulturális élet meglehetősen bonyolult képletet mutatott. Volt egy nagy, a kiegyezés (1867) teremtette gazdasági föllendülésre alapozott kulturális intézményrendszer, az óvodáktól és elemi iskoláktól az egyetemekig (múzeumokkal, könyvtárakkal, színházakkal stb.), amely együtt a „nemzeti", vagy ha tetszik, a „hivatalos" kultúra intézményrendszerét alkotta. Ennek fönntartása közületi „kézben" volt, az állam vagy a helyi (pl. városi) önkormányzatok valamelyike tartotta fönn. A lehetőségeket részben a szűkösség határolta be (a pénz a lehetséges feladatokhoz képest soha sem volt elég), részben a kanonikussäg: az intézményrendszer feladatait kijelölő normarendszert az az államilag működtetett kánon képezte, amely még a liberális nacionalizmusból eredt, de - különböző okok miatt - egyre inkább konzervatív színezetűvé vált. Az intézményrendszer így egyre kevésbé volt képes megfelelő szinten kielégíteni a folyamatosan jelentkező új igényeket, egyes törekvésekkel pedig 50
