Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra
„állami", kanonikus természete miatt - óhatatlanul szembe is került. Voltaképpen megmerevedett, mielőtt teljesen kiépülhetett volna. Ám ez az időszak mégsem az „állami" kultúra időszaka volt; a rendszert megalapozó szabadelvűség lehetővé tette, sőt szinte megkívánta az állami/közületi szférán kívüli kulturális aktivitást. Az egyéni vagy csoportos magánaktivitásnak tere, lehetősége és valódi funkciója volt. Sőt, mindazoknak a feladatoknak az ellátására, amire az állami/közületi intézményrendszer nem tudott vagy nem akart vállalkozni, ez a magánszféra vállalkozott, pontosabban: lehetőségei szerint megkísérelte kiváltani a lehetséges állami/közületi szerepvállalást. Ezt a nem állami kulturális intézményrendszert (amelyet különféle kulturális szerveződések, pl. egyesületek, lapok, sőt bizonyos típusú iskolák is alkottak) természetesen szintén nem lehetett kivonni a korlátokat szabó szűkösség világából - ez sem tudott minden lehetséges igényt kielégíteni vagy akárcsak megképezni is. S e szférában a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások is erős szóródást mutattak. Ami volt, az nem egységes értékrend szerint osztódott el, hanem egyéni, per definitionem önkényes preferenciák szerint. A nem állami szférában tehát akár csak kváziegységes kánonról sem lehet beszélni. Ez a létmód azonban, miközben a közösség szempontjából nézve óhatatlanul pazarlónak bizonyult, a kulturális igények megképződésének s a kielégítésükre létrejövő szerveződések megteremtésének számottevő szabadságát is jelentette. E szabadság keretében azután sportegyesületek (pl. az új idők jeleként: labdarúgóklubok) éppúgy keletkeztek, mint irodalmi, tudományos stb. társaságok, irodalmi és kulturális folyóiratok, napi- és hetilapok, vagy — mondjuk - a politikai mező kereteit tágító különféle társulások (a kaszinóktól a munkás érdekvédelmi szervezetekig). A kulturális élet szabadsága persze nem volt, nem is lehetett korlátlan. A kanonikus, állami kultúra, helyzetével élve és visszaélve, ahol lehetett, érvényesítette szempontjait és értékrendjét. Részben támogatásokkal (úgynevezett szubvenciókkal), amelyből kimaradni értelemszerűen hátrányt jelentett, részben nyílt vagy közvetett tiltásokkal. Egy nem „helyesen" viselkedő középiskolai tanárt például át lehetett helyezni egy isten háta mögötti, sivár helyre (így került pl. Babits Szegedről Fogarasra), meg lehetett akadályozni előnyös kulturális klímát biztosító fővárosi kinevezését (így nem került Budapestre tanárnak pl. Juhász Gyula), létezett a sajtórendészet stb. A kánon érvényesülése, persze, többnyire informálisan, a jog és a társadalmi konvenciók közötti „szürke" sávban történt meg. Zsidók egyetemi tanári kinevezését pl. törvény nem tiltotta, de a ki sem mondott, ám hatékony konvenciók, a meghatározó csoportok preferenciái mégis elég hatékonyan szűrték ki a lehetséges zsidó professzorokat a magyar egyetemi katedrákról. S mindenekelőtt - még a hatalmi jellegű pozíciók elosztása előtt - az egyre erősebben tagolódó társadalom volt az, amely maga is ellenőrző, elhárító-kiiktató szerepet töltött be. Voltak tabuk, amelyeket nem illett, nem lehetett büntetlenül megsérteni, amelyeknek megsértése - bár csak egyes, privilegizált rétegek érdekeit védte - számottevő ellenreakciót váltott ki. E körben éppúgy gondolhatunk a szexuális életről való beszéd bizonyos formáira, mint mondjuk, a nemzetiségekhez vagy akár az Ausztriához való viszonyra, a szociális egyenlőtlenségek radikális hangvételű nyilvános megtárgyalására stb. S bizonyos kérdések tabusítása, azt kell mondanunk, törvényszerű is volt; szükségképpen következett a szociokulturális egyenlőtlenségek adott rendszeréből. Az egyes társadalmi csoportok egymás közti kulturális távolsága ugyanis sok esetben igen nagy volt. Nemcsak a zsidó és nemzsidó csoportok távolsága volt jelentős, de pl. a „magyarok" és a jelentős részben még nomád „sátoros" cigányoké, vagy egyes vidékeken a „magyaroké" és a nemzetiségeké. S akkor még nem is beszéltünk a munkamegosztás adott rendjéből fakadó, ám az adott körülmények között teljességgel áthidalhatatlan távolságokról. Egy Pallavicini őrgróf és cselédje vagy egy Hatvány báró és cukorgyári 51
