Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (V., befejező rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

Ha a világot a médián keresztül szemléljük, csupán a következményeket, az események felszínét ismerjük meg, s ha nem ismerjük a kiváltó okokat, nem vagyunk képesek megfelelően értelmezni az eseményeket. Ugyanakkor a médiának nem áll módjában mindent részletesen megmagyarázni, ezért szelektálásra, válogatásra kényszerül. Az információ továbbításának alapelve a rövidítés. Amikor legutóbb az Egyesült Államokban néztem néhány órán át a televíziót, olyan benyomásom támadt, hogy három órányi információs szecska után újra a kiindulási ponton vagyok. Az egymást követő hírek kölcsönösen érvénytelenítették egymást, minthogy ellentétes és egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő információkat közöltek. A hagyományos sajtóban az újságíró felelősséget vállalt azért, amit leírt, a neve volt erre a garancia. Az a hír azonban, amelyet a CNN csatornáján látunk, annyi kézen ment keresztül, annyi változtatáson esett át, hogy végeredményben névtelen képet látunk. Nem áll már mögötte semmiféle konkrét személy, felelősség, szakmai tisztesség.

(Plemienna planéta, 1. fentebb!)

A félreértések gyakran abból adódnak, hogy a média világában azért, amit végül a nézők milliói látnak, a közlegényt, vagyis a riportert teszik felelőssé. Előfordulhat, hogy ez a közlegény hatalmas anyagot gyűjt össze, amely aztán különféle szerkesztők tucatjainak kezén megy át, s a néhány órányi filmanyagból negyven másodpercnyi kerül adásba! A gyakorlatból ismerem ezt, és tudom, hogy a riporterek munkája mennyire valósághű, objektív módon jut el a nézőkhöz.

Brit riporter kollégám, Philip Knightley írt egy könyvet a haditudósítókról The First Casualty - Az első áldozat - címmel. Mi lehet a háború első áldozata? Az igazság. A szerző áttekintette a háborús eseményeket a krími háborútól, vagyis a XIX. század közepétől kezdve egészen a vietnami háborúig bezárólag, és összevetette mindezt azzal, amit ezen eseményekről az angol sajtó írt. Két eltérő képet kapott: az igazi, történelmi képet és egy ettől teljesen eltérőt, azt, amelyet a sajtó ábrázolt.

(Ryszard Kapuscinskival beszélget Tornász Brzozowski, 2001. 08. 20.)

A XXI. század történésze számára a mi XX. századunkra vonatkozó tudás elsődleges forrásai a tévék archívumai, a sok millió kilométert kitevő filmszalagok lesznek. Ugyanakkor tudjuk, hogy a televízióban a történelem maximálisan szelektált, dramatizált változatát kapjuk. A kamera gumioptikája is egyfajta látásmód: azzal, hogy közelhozzuk egy kép bizonyos részletét, minden mást kizárunk. Jól láttam ezt a moszkvai puccs idején. A város alapvetően nyugodt volt. A nyugati tévénéző viszont egy égő tank képét látta, és nem tudta, hogy kétszáz méterrel odébb nyugodtan állnak sorban az emberek, mert éppen tököt hoztak a boltba.

A modem francia történésziskola nagy vívmánya volt, hogy tágította a történelmi források körét. Korábban a történelem lapjait a királyok és háborúk történetei töltötték ki. Marc Bloch és mások azt is kutatták, hogy milyenek voltak a gabonaárak, milyen volt az időjárás. A történelmet a maga végtelen gazdagsá21