Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (V., befejező rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
gában, összetettségében próbálták bemutatni. A fejlődés iránya manapság épp ellentétes: váratlanul bekövetkező drámai eseményeket, égő tankokat látunk - de nem tudjuk, mi történik ezen események közelében. (Globalni wiesniacy, Ryszard Kapuscinskival beszélget Weronika Kostyrko, „Ksiqzki" nr 10, a „Gazeta Wyborcza" melléklete, 19.97, nr 232.) Az én szakmai közegem, a külföldi tudósítók világa nemcsak a történelem alakulásának valóságos folyamatával foglalkozik, hanem a többi médium viselkedését is figyelembe veszi. Mindenki egyszerre igyekszik Moszkvába vagy a Perzsa-öbölbe. Amikor például Ruandában háború volt, Afrikában más fontos események is zajlottak, amelyekről a világ nem szerzett tudomást, mert ott nem voltak tudósítók. Miért utazott mindenki éppen Ruandába? A televíziós stábok nem mennek Angolába, ahol húsz éve zajlik a nem túl látványos háború, nem mennek Dél-Szudánba, ahova nehéz eljutni. Ruanda köny- nyen elérhető, mindenki ott akar hát lenni, ahol egy tragikus, de „fotogén" tömeges apokalipszis zajlik. A média Ruandában kettős kelepcébe került. Először is, évek óta csökken az érdeklődés a harmadik világ, benne Afrika iránt. Kevés a szakértő, így aztán azt küldik Ruandába, aki éppen kéznél van. Másodszor, egy ilyen apokalipszis felszabadítja a nyugati társadalmak számára nélkülözhetetlen humanitárius ösztönök mechanizmusát. Ontják hát ránk tömegével a drasztikus felvételeket, mutogatják a halott anya mellett sírdogáló kisgyereket. Csakhogy a néző hosszú távon nehezen viseli, ha a világ egyazon pontjáról érkeznek borzalmas tudósítások. Ezért tűnt el a kolerajárvány három nap alatt a menekülttáborokból - legalábbis a nyugati televíziókban. Csakhogy, ha nem volna ott a televízió, a ruandai mészárlásról csak nagyon kevesen szereznének tudomást. Képzeljük csak el: ugyanabban a tévés hírműsorban négy tudósítót látunk. Egyikük Zairéből, a ruandai menekültek ottani táborából jelentkezik. Húsz másodperc múlva Szaratovban vagyunk, ahol éppen egy veszélyes bűnözőt fogtak el. Aztán máris jön Banglades - egy jogegyenlőségért harcoló írónő távozik a bíróságról -, majd Los Angelesből tudósít valaki a Simpson-ügyről. Lakásunkban egyetlen perc alatt a világ négy tájáról kapunk képeket. Érvényét veszti képzeletünk egyik része - a tér. Azt, ami különféle napszakokban vagy éjszaka zajlott, történt, mi ugyanabban az órában, este hétkor látjuk, vagyis érvényét vesztette az idő is. Az embernek komoly gondot jelent, hogy miként lehet mindezt elrendezni, hol lehet elhelyezni? (uo.) Amikor Henry Morton Stanley Kongóba utazott, egy éven át ismerkedett az országgal, aztán egy éven át írt. O volt az egyetlen médium. Mindez alig száz évvel ezelőtt volt! Manapság minden információt egész csapat ember állít elő. Világra vonatkozó tudásunk egyre inkább kollektív tudássá válik. A médiumok sokaságát megsokszorozza a közlők sokasága. Úgy vélem, hogy 22
