Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Szuromi Pál: Megváltó örvényben (Tóth Menyhért organikus, ciklikus szemléletéről)
Menyhért formaeszménye sem maradhatott önmagában, mivel mégiscsak koloristával, festővel van dolgunk. Aki természetesen a színhatások spektrumában is a végső esszenciát kereste. És ezt a hatvanas évek közepétől egyre inkább a rétegesen felhordott, rusztikus érzékiségű fehér ragyogásban lelte meg (lásd „fehér korszak"). Jóllehet e misztikus, jelképes tónusréteg hátterében továbbra is ott vibráltak a különféle meleg és hideg színbetétek, csak roppant finoman, bársonyosan és alázatosan. Különben ez a felismerés sem úgy pattant ki az alkotó fejéből, mint Pállasz Athéné Zeusz koponyájából. Korábban már beszéltünk róla: a kutakodó, érlelődő művész roppant respektálta az atmoszférikus, fényteli kifejezés erényeit. Mi több, a lazább, oldottabb színkorszakok sem hiányoznak munkásságából. Míg legkorábbi képein főként a kultikus, aranysárga árnyalatokat forszírozta, addig az ötvenes esztendőkben inkább a kékes, zöldes dominancia érvényesült. És az sem elhanyagolható, hogy az elevenebb, rusztikusabb portrék nyomvonalán az anyagszerű, mélyebb tüzű fények és világolások is utat törtek maguknak. Innen pedig már csak egy-két határozottabb lépésre vagyunk a mindent átfogó fehér tónusok uralmáig. A hazai művészetben egyébként a tónusfegyelemnek, a tudatosabb színbeli orientációnak nem valami nagy respektje van. Igaz, Rippl-Rónai vagy Barcsay Jenő jelenleg is kilóg a sorból, most mégis leginkább Vajda Lajos végső, elementáris fekete korszakára emlékeztetnék. Mert az értelmetlen halál, a háború borzalmai ellen protestáló művész kimondottan ősi, transzcendens érvényű apokaliptikus és szürreális remekműveket hozott létre. Ezekkel mintegy az emberi létezés legvégsőbb stációira, szellemi öntudatunk elemi forrásaira hivatkozott. Semmi kétség: Tóth Menyhért fehér képei látszólag épp ellentétesek. Itt többnyire életöröm, harmónia és tisztaságvágy munkál a művek hátterében. Csakhogy a miskei művész eszköztárában is az archaikus, kozmikus és expresszív, szürreális vonzatú formatartalmak dominálnak. A Gea című mestermű valójában az Ősanya továbbfejlesztett, kiérlelt változatának tekinthető (1968 körül, 1973). Itt a monumentális testű, fehér tiindöklésű figura jóformán a létegész mitikus megtestesítője. Egyszerre a közelség és a sejtelmes távlatosság, egyszerre a lírai harmónia és a dinamikus áramlás képzetei ötvöződnek benne. Amilyen konkrét, befogható a figura alsó teste, olyannyira lebegő, átszellemült felső vállrésze. Ebből származik, hogy kerekded feje akár szuverén, sugárzó napkorongnak is felfogható. Ráadásul a több rétegű, rusztikus és világló előadás akaratlanul is a márványszobrok belső gazdagságú, mágikus felületeit idézi. Mintha Tóth Menyhért épp a domborműszobrászat és a festészet virtuális kereszteződéseiben lelne rá a fehérlő szín- és fényhatások legszuggesztívebb módozataira. * Amint látjuk: különös, dialektikus és ciklikus mozgásformákból szerveződik e változatos, kivételes életmű. Ami a kezdeteknél komor, fekete szénrajzok sora, az a finálé időszakában már fehér örvényű absztrakt remekléseket mutat. S ami a miskei indulásnál még érzelgős, keresztény nézőszög, az a későbbiekben a távol-keleti, buddhista világfelfogással kerül rokonságba. És lássunk csodát: ez a szemlélet is tetten érhető Mednyánszky pályáján. Miként Tóth Menyhért emberlátása is a tagadások tagadása mentén alakul. Hisz a fiatalkori képek külsődleges, mágikus realizmusa lépésről lépésre egy szubjektív érvényű archaikus, expresszív piktúrába fordul át. A fehér műveken azonban már okafogyottá válnak a félkörös égi és lélekszimbólumok. A művek jelentészónája ugyanis egészében is a belső és egyetemes létezés szimbiózisát sugallja. Amúgy ez az a pont, ahol az alkotó munkásságában a korszerű világszemléleti, morális igények és az ősi, historikus tartalmak a legbravúrosabban összefonódnak. A miskei mester is a „belülről sugárzó", autonóm ember elkötelezettje, közben művészi univerzumában a természetközeli, archaikus és kozmikus létállapotokra hivatkozik. Ezzel ő is azt szuggerálja - mint annyi 64
