Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Szuromi Pál: Megváltó örvényben (Tóth Menyhért organikus, ciklikus szemléletéről)

Agresszív, embertelen sárgák és vörösek? Nem önkényesen használtam e szélsőséges, felfokozott jelzőket. Mednyánszky festészetéből és naplójából is kiderül: számára a színek nem csupán érzelmi, hangulati, hanem bizonyos tartalmi értékkel is bírnak. „Van egy rozsdavörös, barnás piszkos vörös, amely a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket [...] Önkéntelenül a legösmertebb állati anyagokra emlékeztetnek..." (Képzőművészeti Alap Kiadó, Bp. 1960. 33-34. o.). Majd a zöldes, kékes és egyéb tónusokat is górcső alá veszi, míg végül ő is az időskori fehér fényekben talál rá a szellemi „tisztánlátás", a szintetikus létezés médiumára. Nem nehéz belátnunk: Mednyánszky expresszív színszimbolikája leginkább a természeti jelenségekre, az évszakok ciklikus változásaira alapozódik. Sőt Van Gogh színhasználatában is analóg logika munkálkodik, nem beszélve Csontváry kozmikus érvényű példájáról. Nos, az okszerűbb, hatásosabb kifejezést kereső Tóth Menyhért akarva-akaratlan e kiváló mesterek nyomdokain halad. Érdemes itt összevetnünk a visz- szafogott, lírai színkontrasztokkal előadott kiváló Szemnézőket és a hasonló felállású Karzaton című látomást (1951,1950. é. v.). Az utóbbi művön ugyanis már nyárias, eleven zöldek, vörösek, lilák és kékek polemizálnak egymással. S korántsem a véletlen műve, hogy pont szeretett, bal oldali édesanyjának juttatja a legüdébb, legegészségesebb színeket.

Maradjunk még e telített, négyfigurás képeknél. Annál is inkább, mivel Tóth Menyhért munkásságában a portrék, az egyfigurás alakok és csoportképek nyakra-főre váltogatják egymást. Szinte feleselgetnek egymásnak. Az ötvenes esztendők elejétől mindenesetre az utóbbi témakörben egy különleges, egyedi komponálási formát teremtett. Mind a Szemnézőkön, mind a Karzaton felületén frontális beállítású személyek sorakoznak, akik rendkívül szorosan, mintegy egymáshoz tapadva jelennek meg előttünk. Hiába a fiatalok és öregek, a szelídek és agresszívebbek különbözősége, ezek a figurák ilyenképp is valami bensőséges, talányos egységet alkotnak. Mintha a művész a legkülönfélébb emberi alakulatokban is az egymásra utaltság, az összetartozás eszméit kutatná. Más szóval: az érdemi erő és a lelki harmónia feltételeit. Csakhogy a művészettörténetben alig-alig találunk ilyen testközeli, szinte heringes sorolású emberi együtteseket. Talán csak a bizánci, a kora középkori művek közt akadnak távoli analógiák, s valamelyest a népművészet berkeiben. Tóth Menyhért bámulatos ösztön- és képzeletvilága azonban ezúttal is rátalált egy olyanféle ideáltipikus láttatási metodikára, amelynek emberi, szellemi gyökerei az ősi földművelő társadalmakig nyúlnak vissza. Mint tudjuk: e természethez láncolt, ciklikus és kemény világban az összetartozás, a kollektivitás gyakorlatának jóformán élet-meghatározó, kulmináns szerep jutott.

Bármerre nézünk: ez az archaizáló, mitikus szemlélet minduntalan ott kísérti Tóth Menyhért változatos műveit. Van úgy - mint az előbbiekben is -, hogy jórészt megőrzi alakjai reális formaképletét, bár egy-egy komikus, állatias és játékos vonással komplex, mélyebb jelentészónákat kölcsönöz nekik. Előfordul viszont, hogy az emberek, állatok kapcsolatrendjében néha a feje tetejére állnak a dolgok. A jó pásztor dekoratív, omlékony vízióján valójában gyermeki képzetű báránnyal és bárányarcú férfival találkozunk. Amivel az alkotó némiképp megkérdőjelezi emberi „felsőbbrendűségünket". Máshol meg kézenfekvő, profán állati élethelyzetekből indul ki, hogy aztán derűs, melengető és antro- pomorf színezetet adjon, mondjuk, a csirkék családjának (Tyúk csibékkel). Lakonikus, bravúros Csirik anyájában viszont faramuci, csirkebolond szomszédasszonyát állítja elénk, aki félig-meddig maga is kotlóssá vedlik át. Szó, ami szó: e fordulatos, mesei sejtelmű festői szférában nincsenek merev, kizárólagos egyéni létpozíciók.

Ami egyfelől az emberi lények mellérendelő, demokratikus kollektivitása, az egészében már a szerves élővilág tartományaira terjed ki.

Kár lenne azért végletesen relativizálni a művész feltűnően nyitott szemléletét. Ha figyelmesek vagyunk, rájöhetünk: Tóth Menyhért látásmódjában igenis rendje, mértéke van

62