Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Toldi Éva: Hol lakik a fájdalom?
Toldi Éva Hol lakik a fájdalom? Az elmúlt tíz-egynéhány esztendő a jugoszláviai/szerbiai/vajdasági magyar irodalomban igen jelentős változásokat hozott, úgyhogy 1991-et korszakhatárnak is tekinthetjük. A korszakhatár kijelölését nemcsak az egykori Jugoszlávia széthullásának kezdete és a kommunista egypártrendszer megszűnése jelöli. A váltás kezdetén egy írói kijelentés áll, melyben egy akkor urbánus formaművésznek tartott költő a szó szoros értelmében hamut szór a fejére, mondván, lelkiismeret-furdalása van, mert verseiben addig nem foglalkozott életének olyan fontos kérdéseivel, mint például az identitástudat. Sokan értetlenül olvasták a jelenleg Kölnben élő Ács Károly kijelentését, mint ahogy ma is sokan szentségtörőnek tartják a hetvenötödik születésnapjára készült interjúban mondottakat, melyben irodalmunk egyik, Tolnai Ottó megalkotta kultikus mondatát állítja olyan kontextusba, ahogyan eddig nem gondolkodtunk róla. A mondat kultikus voltát pedig éppen az bizonyítja, hogy a legkisebb szemléletváltás is rávilágít valódi jelentésének értelmetlenségére. A sokszor idézett, sokak által jól ismert mondat pedig így hangzik: csak a jugoszláviai magyar írónak van tengere. Ács Károly pedig kimondja: az első világháborúig a magyar irodalomnak úgyszintén volt tengere, mégpedig ugyanaz, amelyről most is szó van, a fiumei kikötőn keresztül elérhető Adriai. Arról nem is beszélve, hogy a Fekete-tenger is van olyan szép, mint az Adriai, jó ízlésű erdélyi író mégsem nevezi a magáénak. Visszanézve azonban már bizton mondhatjuk: az utóbbi évek irodalmának alakulás- története éppen az identitástudatot számon kérő Ács Károlyt igazolta, irodalmunk olyan irányba haladt, amelyre a költő ráérzett, a kritikus azonban ezeket a folyamatokat csak utólag regisztrálja. Korábban a hatvanas-hetvenes évek Jugoszláviája viszonylagos nyitottságáról volt ismert. Az olvasók szabadon és naprakészen vehették kézbe a korszerű világirodalmi alkotásokat. A vajdasági magyar irodalomra is hatottak ezek a jelenségek, s hogy érzékeltessem a mai és az egykori helyzet közötti roppant szakadékot, hangsúlyozom, hogy elsősorban a szerb és a horvát fordításirodalom közvetítésével ismerkedhettek meg velük a magyar olvasók. Természetes hát, hogy a hatvanas években feltűnt avantgárd írónemzedék, az Új Symposion és köre olyanfajta érzékenységgel rendelkezett, amelyben inkább az irodalmi hagyományok rombolása került előtérbe. Ők az új kifejezésformák kutatása és az expresszív, generációs életszegmentumok felé fordultak. Magam is a Symposion-nemzedék költészetén nőttem fel. Az én korosztályom, a hatvanas évek elején születetteké, éppen ezért már nem döbbent meg a radikálisan megújított költői beszéden, nem gondoltuk avantgárd halandzsának, mint környezetünkben az idősebb nemzedék tagjai közül oly sokan, hanem értettük ezt a versbeszédet. Alig akadt olyan szépreményű költőpalánta ismerősöm, aki ne őket bálványozta volna, aki előtt ne az ő költészetük lett volna a mérce. Tőlük tanulta meg az átlagos vajdasági olvasó, hogy 81
