Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Toldi Éva: Hol lakik a fájdalom?
nincs a magyar nyelvnek olyan szava, amelyet ne lehetne szét- vagy összeszerelni, értelmes vagy félig értelmes álösszetételeket komponálni belőlük. Egyszóval a szabad vers a Vajdaságban a hetvenes évek végére a költészet anyanyelve lett, ennek a versszervező eljárásnak a megismerése, leírása állt az irodalomról való gondolkodás középpontjában. A vajdasági magyar irodalomról szóló mai recepció a régi dicsőségről szól és a mai állapotok elkenéséről. Elmúltak azonban a boldog hetvenes évek, az elmúlt tíz év a Vajdaságban bővelkedett olyan eseményekben, amelyek ugyan nem nyújtják a történelmi távlat mindentudó biztonságérzetét, mégis tudható róluk, hogy sorsfordítóak. Az írók számára egyúttal az elmúlt évtized olyan élményanyagot is nyújtott, amely a magyar irodalomban ismeretlen volt. Az írók egy részét elkezdte érdekelni a körülöttük zajló világ, az itt és most tere, azok az események, amelyek éppen most történnek, éppen velünk történnek. Nem kell hozzá történelmi távlat, hogy megragadják a mindennapok hangulatát, hanem alakulásában mutatnak be egy széthullófélben levő világot. Nyilván a rendkívül erős élmények hatására alakult úgy az elmúlt évek irodalma, hogy a költészetben például előtérbe került a hétköznapi eseményekre való reflektálás. A novellaírók a háborús hátország hangulatát rajzolták, miközben jó néhányan családregényt írtak, hagyományos történelmi háttérrel, vallomásos felhangokkal. A rendkívüli méretű fenyegetettség közepette a saját sors mellett a közösségi sors is újra fontossá válik, s megjelenik az irodalomban is. A frontot megjárt katonák történeteit is vallomásosság és emlékezés jellemzi, s alig akad olyan irodalmár, aki ne reflektált volna valamilyen formában a térség legnagyobb hatású eseményére, a bombázásokra. A dokumentálás igénye merült fel nagymértékben. Sok szempontból megváltozott tehát irodalmunk jellege az elmúlt tíz esztendőben. Regionalitása másfajta felhangokat kapott. Amíg a hatvanas-hetvenes években az anyaországban szokatlan beszédmódot érvényesített, más hangon szólt, addig az utóbbi tízegynéhány évből álló periódusnak a legvégére, úgy tűnik, ismét csak a beszédmódok eltérő jellegét kell regisztrálni. Azt hiszem, a magyar irodalmi élet most éppúgy csodálkozva és gyanakodva nézheti például a szóhasználat eltéréseit, mint negyven évvel ezelőtt. A mindennapok szókincse természetesen az irodalomban is érezteti hatását. Szókincsbeli eltérésekre gondolok, de nem az olyan jellegűekre, amelyek az idegen szavak és mondatszerkezetek beszüremlésére utalnak, bár kétségtelen, hogy erre is lenne példa. Viszont, ha végiglapozzuk napilapunkat, vagy hallgatjuk a helyi rádióban az itt élő emberek nyilatkozatait, föltűnik a háborúval kapcsolatos szintagmák sokasága. Igen frekventált például a lő, lelő szó használata, és olyan képes kifejezéseké is, amelyek a megsemmisítésnek erre a módjára utalnak egészen más szövegkörnyezetben. Nálunk senki sem kapta fel a fejét, amikor a minap a Duna Televízióban az egyik vajdasági politikus azt nyilatkozta: senkit sem kell falhoz állítani azért, mert másként gondolkodik a téli szünidő megkezdésének időpontjáról. Gondolom, más környezetben ennek a kifejezésnek nagyobb súlya lenne, itt viszont a hétköznapi szóhasználat részévé vált. El tehát a nyelv, de mintha egyre inkább külön élete lenne. Ez a külön élet természetesen az irodalomban is megjelenik, és elkülönülést - vagy ha úgy tetszik: elszigetelődést - is jelent egyúttal. A vajdasági magyar irodalomnak a hatvanas-hetvenes évekkel ellentétben ma nincs semmiféle jelentős kapcsolata a szerb irodalommal. Néhány szöveg megjelent ugyan fordításban, de az nem kerülhetett dialógushelyzetbe a más nyelvű irodalommal, mivel a fordítást többnyire nem a célnyelvi, hanem a forrásnyelvi közeg indítványozta, vagyis magyar kezdeményezésre készültek a fordítások. Márpedig a fordításban megjelent szöveg mindig annak a kultúrának a része, amelyre átültették, így nem sok értelme van a fordítás erőltetésének. Az elszigetelődés oka 82
