Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Szuromi Pál: Megváltó örvényben (Tóth Menyhért organikus, ciklikus szemléletéről)

S tényleg: az Önarcképei, majd a Kettős arcképet komponáló művész már gyökeresen más, mint a Jó kovács pingálója. Ha akkor még verbális mágiákkal kellett kinyilvánítania szuggesztív szándékait, akkor ez mostantól a művek immanens formatartományaiba került át. Elvégre a drámai, állatias és parabolikus jellemzés komplex felvállalásával egy természeti gyökerű, modem szellemű archaizmus bomlik ki előttünk. Egyébként Mednyánszky is arra figyelmezteti önmagát naplójában: „Ma vettem észre, hogy az embereket állatokhoz hasonlóknak kell látnom" (1898). Ahogy ez a darwinizmus, a naturalizmus eszmeköréből következett. Tóth Menyhért azonban autonóm leleménnyel és korszerűséggel továbbépíti e szemléleti örökséget. S ezzel a későbbiekben a hazai parasztábrázolás legösszetettebb, leghitelesebb módját valósítja meg.

Lehetne még szólni e néhány áldásos esztendő művészi, emberi dimenzióiról. Hisz egy-egy jelentős alkotói kiteljesedésben a korábbi tapasztalatok megannyi eleme ott vibrál. Valószínűnek tartom például: Tóth Menyhért érett, organikus látásmódja a táji, természeti témákban bontakozott ki először. Más lapra tartozik, hogy egészében mégis egy emberközpontú, figurális alkotóról kell beszélnünk. Egy olyan művészről, aki fájdalmas testi, emberi megpróbáltatásai ellenére is konokul kitartott az etikus, humánus tartalmak mellett. Holott nyugodtan megtehette volna - miként ezt oly sokan meg is csinálták -, hogy az emberi világ önző, brutális mentalitásával szemben a természet lágyabb, kiszámíthatóbb formációiban keres engesztelő vigaszt, megnyugvást. De nem. O még a csonkolt fák alakrendjében is antropomorf vonásokat észlelt, miként emberi figuráit is egyre- másra visszavezette a genetikai fejlődés valamely korábbi stádiumába. Úgyhogy olyan festővel szembesülünk, aki létünk talányos természetét majdhogynem az archeológia, az etológia, az antropológia és a társadalomtudományok kereszteződési zónáiban keresi.

De nézzük most már az életmű alakulásának további konkrétumait! Még akkor is, ha a negyvenes évek második felében, majd a következő évtized elején is Tóth Menyhért alaposan rácáfol korábbi prognózisomra. Arra, hogy nála közel sem hagyományos, realisztikus emberfelfogással találkozunk. Márpedig e zaklatott, túlpolitizált időszakban szemléleti visszalépést láthatunk a figurák megformálásában. Jóllehet továbbra is pörge, expresszív ecsetjárás élteti felületeit, csak formai, gondolati általánosításai sorra-rendre elmaradnak (pl. Felszabadítónk, Fej, Idős parasztasszony). Többnyire konkrét, érzéki töltetű személyek jelennek meg előttünk, akik nagyrészt csak önmaguk pillanatnyi karakterológiá- járól vallanak. Habár a Harmonikás oldott, játékos és dinamikus előadása bizonyos költői időtlenséget is felmutat. Csakhogy az üdítő kivételek szerepe fölöttébb ismerős.

Úgy néz ki hát: Tóth Menyhért pályafutásának formai, minőségi diagramja is némileg a hullámvonalak természetét követi.

Ámde az ötvenes esztendők elejétől ismét csak elébünk toppan az organikus, archaikus és ironikus eszközökkel dolgozó impozáns alkotó. S innen már a komolyabb visszaesések szerencsésen elkerülik. Másfelől az is látható: Tóth Menyhért szakmai, művészi előrejutásában a portrék jelentik a legautentikusabb kísérleti terepet. Míg Kettős arcképén sejtelmesen összeálló, oldott képzetű fejformákat helyezett elénk, addig jelenlegi Női fején már szelíd hullámzással szétporladnak az alaki, térbeli konkrétumok. Pedig e friss, absztrakt emberkép aligha képzelhető el az előbbi alkotás szemléleti, stiláris alapvetése nélkül. Most azonban a figura léte szervesen összefonódik a természeti, növényi mozgásokat sugalló barnás folthalmazzal. Amiben az ősz, az elmúlás képzete is benne rejlik. Nekem egészében Miro Női arcképét juttatja eszembe ez a lírai visszafogottságú, elvont látomás. Bár a spanyol mester határozott sziluettű, dekoratív formációkra hagyatkozik, ám e művészek ilyen formán is rokonságban állnak egymással. Mindketten a természet érzékien telített, omlékony alakzataiban látják a női nem jellegzetes karakterisztikáját. S ezzel az archaikus, ciklikus valóságszemlélet életrevalóságát is ékesen bizonyítják.

60