Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Silling István: „Engedje az Isten”
Silling István „Engedje az Isten" A mindennapok vallásossága a bácskai Kupuszinán A római katolikus ünnepek, a vasárnapok, valamint a családnak vagy közösségnek hivatalossá vált ünnepei (esküvő, keresztelő) liturgikus rendjét tisztelő és betartó, hagyományápoló bácskai Kupuszinán (Bácskertes, Vajdaság) a templomon mint a hivatalos liturgia szakrális terén kívül is számtalan alkalma nyílik a hívő embernek vallása gyakorlására. Az emberek közötti legegyszerűbb kommunikációs kapcsolattól a hosszan elnyúló, napokig, hetekig, hónapokig vagy egy életen át tartó böjtig, fogadalmakig, a gyermek- nevelés hosszú éveiig sok megélési lehetősége van a vallásgyakorlásnak, és ezáltal a vallási néphagyomány átörökítésének is. A mindennapi, vagy más szóval hétköznapi vallásosság legelterjedtebb mozzanata a keresztvetés, mely valójában maga is ima, imával párosuló gesztussor. Az imádkozás előtt és után történő keresztvetés az imádkozásnak mint vallásos cselekedetnek a része. Valószínűleg ez a leggyakoribb alkalma a keresztvetésnek. Azonban a szakrális terek, keresztek, szobrok, kápolnák, templom, kálvária előtt történő elhaladás is keresztvetésre buzdítja a kupuszinai asszonyokat. A férfiakat kevésbé. De a vallási hagyományokat megtartó férfiak is éppúgy becsülői és tisztelői a szakrális emlékeknek, csakhogy ők kalapjuk, sapkájuk, fejfedőjük megemelésével és a magyar nyelvterület katolikus részén mindenütt szokásos köszönéssel: Dicsértessék a Jézus Krisztus! mondásával tisztelegnek. Ugyanez vonatkozik a temető területére történő belépéskor is. Szenteltvízbe mártott ujjaival keresztet vet magára a hagyományőrző család minden tagja, mielőtt aludni térne. Keresztet vetnek a kenyérre is, mielőtt megszegnék. Szegés után a kést nem hagyják élével az asztalon, sem másutt, mert belelép a Jézuska. Evés előtt szokás az imádkozás, ám aki nem imádkozik, az legalább keresztet vet magára. Utcán, illetve a templomon kívül az Oltáriszentséggel való találkozáskor le kell térdelni és keresztet kell vetni. Ez a ma már egyre ritkább gyakorlat leginkább akkor történt, amikor beteghez hívták a papot, hogy lássa el utolsó kenettel, a betegek szentségével. Napjainkban gépkocsin érkezik a pap a beteg házához, így a járókelők nem is tudják, hogy mikor halad el előttük az Oltá- riszentség. Temetési menettel való találkozáskor ugyancsak megálltak az emberek, megállították a szekereket, a férfiak levették kalapjukat, a nők keresztet vetettek. Az utolsó tiszteletadáson kívül itt már a ravatalon megszentelt halottnak kijáró tiszteletadás is megnyilvánul. Ha véletlenül lakodalmi menet találkozott temetési menettel, akkor a muzsikusok elhallgattak, a vidám társaság csendben várta meg, hogy a gyászolók elhaladjanak. Amerre a temetési menet ment, arrafelé a kocsmák, más üzletek ajtaját is egy rövid idő65
