Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Gobby Fehér Gyula: A pogányok öröksége; Kicsoda lakozik sátorodban; Féltve látom egeidet; A haszontalan venyige
ban mégis jobb volt. Festéket adtak, kefét, ecseteket, és bemázoltam a szobákat sorban. Az étel aránylag tűrhető volt, csak egyhangú itt is, mint a börtönben. Hétfőn paprikás, kedden krumplis tészta, szerdán bab, csütörtökön sült máj, pénteken hal. Szombaton és vasárnap változatosabbá vált az étrend, néha kaptunk sült karajt, néha szármát adtak. Ital egy csepp se. Fölfogjátok? Egy csepp se. Negyedik nap annyira kiszáradt a szám, hogy a földhöz vágtam az ecsetet. Jött egy borjúszemű csuhás. Egy korty pálinka nem bűn. Mondtam. Leült mellém. Nem szidott, nem is vigasztalt. Imádkozott. Egyforma, éneklő hanghordozással, mintha misén lennénk. Boldog, aki a nyomorultra gondol, a veszedelem napján megmenti az Ür. Mutattam neki, hogy reszket a kezem. Az Úr megőrzi azt, és élteti azt. Boldog lesz e földön. És nem adhatod oda ellenségei kívánságának. Meghalok. Nyöszörögtem. Meghalok a szomjúságtól. Fáj a gyomrom. Az Úr megerősíti őt az ő betegágyán. Bármilyen az ágya, megkönnyíted betegségében. Rettenetes türelme volt annak a csuhásnak. No, persze, más dolga nem is volt, csak türelmesnek kellett lennie. Tény, hogy legyőzte a gyomrom fájdalmát a türelmével. Százszor és százszor elmondta ugyanazokat a zsoltárokat, amíg ki nem űzte az ördögöt belőlem. A végén befestettem a rendházat teljesen. Egészen rendbe hoztak. Kicsit megsoványodtam, de a második hét végén már nem éreztem azt a kínzó belső tüzet, ami eleinte meggyötört. A végén együtt mormoltam vele a vigasztaló szavakat. Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. Volt néhány mondása, ami megragadt bennem. Ma is azt kérdem magamtól, ha elfog a méreg: Ki lakozik a te sátorodban? Ez mindig eszembe juttatja, hogy az embernek saját magának kell vigyáznia a tetteire. Vagy ti nem úgy gondoljátok? Ültünk a Féllábúnál, ittunk, s nem volt kedvünk bölcselkedni. Magó folytatta a történetét. Három hónapig laktam a csuhásoknál. Sokáig azt hittem, a börtönparancsnok kölcsönzött ki nekik, de kénytelen voltam rájönni, hogy nem így történt. Mikor befejeztem az ebédlőt, odajött a gvárdián, és megdicsérte a munkámat. Majd jelentse a rendőrfőnöknek. Mondtam. Mi köze a te két kezed munkájához a rendőrségnek? Kérdezte. Nem ők hoztak ide? Kérdeztem. Magad akaratából vagy itt, fiam. Mondta. Az Isten vezérelt a mi házunkba. Én meg azt hittem, a büntetésem töltöm. Viszont, ha saját akaratomból jöttem is be, saját akaratom mit se jelentett a távozás szempontjából. Az ajtót rendszeresen zárták, a házból kilépni nem engedtek. Ha József atyát kérdeztem, aki mellettem mormolt, leginkább nem is válaszolt. Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam. Ilyeneket mondott. 58
