Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina
Nagy Farkas Dudás Erika Fruzsina Október 13. A napi, megszokott terhek is épp elég nehezek voltak, nem akartam a betegséggel is törődni. Úgy viselkedtem, mintha nem tudnék róla. Az pedig nőtt, nőtt, egyre közelítve a naphoz, amikor már nem lesz más választás, csak a tudomásulvétele. Az orvos az arcomba nézett, láttam, hogy mi jár az eszében, egy pillanat elég az eldöntéséhez, hogy ez a nő elég erős-e elviselni, vagy ennek nem lehet hazudni. Már kérdezte is, hogy asszonyom, a férje elkísérte-e? Nincs férjem, özvegy vagyok, senki sem kísért el, feleltem. Mirjana persze jött volna, de ezt már nem mondtam az orvosnak, azt sem, hogy hirtelen ismét a gyűlölet lobbant fel bennem, mint mindig, a legváratlanabb pillanatokban, ha Mirjana jutott az eszembe. Sorstársának nevez, de akkor most hol van éppen? Asszonyom, mondta újból az orvos, és kezemre tette a kezét. Csak egy orvosnak lehet olyan puha és meleg a keze. Nem szeretem az orvosok kezét, az övé kellene, de már mindegy, nem szabad elkalandozni, mindjárt jön az, amiről pontosan tudom, hogy mit jelent, már látom az arcán, a szokásos maszk került rá. Megmondani a rosszat, szemtől szemben, ez a nő kibírja, gondolja, és már mondja is, legyünk túl rajta, én is ezt akarom. Az ajtóig kísér, és jó, hogy lehetek végre olyan, amilyen, nem kell játszanom, mert a nyakamba szakadt szörnyűség feljogosít bármilyen viselkedésre. Annyira ostoba, hogy azt hiszi, a várható tortúra rémített? Arra gondolok, hogy hosszú az út hazáig, és otthon sem jobb, mint az úton a hullámzó autóbusz hánytató ülésein. Hullámzó falaim között egyedül maradok, nappal és éjszaka egymásba folyásában. Otthon sem lesz könnyebb, mert egyetlen ember sincs, akit felhívhatnék, aki azonnal jönne, és nemcsak jönne, de mindent megoldana körülöttem, levenné vállamról a kínt, megsimogatna, arcomat kezébe fogná, és azt mondaná, hogy amíg ő itt van, ne féljek semmitől. És én tényleg nem félnék semmitől. Volt már ilyen, vagy csak álmodom, hogy volt? Hirtelen számtalan nő lesz belőlem, minden elmúlt percem egy-egy különálló arcomat hozza, egyszerre emlékezek és a jövőbe is látok. Már megint egy olyan helyzet, ami próbára tesz. Lerázom magamról az orvos kezét, továbblépek, és kivételesen megengedem magamnak az udvariatlanságot, nem is köszönök el tőle. O már az ellenkező oldalon áll. Szemben velem. (részlet) 46