Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina

(Csikorgós csizmáit levetette, de akkor meg azért szidták össze, mert mire az uraság elé ér, lábszaggal lesz teli a terem. A konyhában, lavórban mosattak vele lábat, csak azután állhatott a festéshez. Olyannak festette le a lányt, amilyennek azok látni szerették volna, és olyan lett végül, amilyen soha sem lehetett.

Géppuska sorozata rajzolt gyöngysort a lány nyakába, az öregasszonyt megerőszakolták, de előbb az urát az udvaron lelőtték, bedőlt a bokrok közé, mint a zsák. Vaskeresztjüket együtt eszi a rozsda.

A lófejű újságíró ábrándos tekintettel nézte a lányt, az csak szívta a cigarettát, és fogalma sem volt semmiről, vagy csak úgy tett, mint akinek nincsen. Ha úgy ült volna, mint ahogy hitte, hogy ül, olyan szép lett volna, mint amilyennek látja magát, ha a tükörbe néz. A férfira gondolt, hogy mi lesz a folytatással.

Tánc mellett helyes testtartást is tanítottak a kisasszonynak, és azt nagyon megjegyeztették vele, hogy a legrandább nő is szépül, ha tud ülni, és ha úgy tud ülni, ahogy menni is kell ahhoz, hogy megakadjon rajta minden sóvár férfiszem, és az irigy nők sárguljanak a közelében, akkor nyert ügye lesz.

A szeretet is tud ölni. Szeretetből láncolták magukhoz, de akit így szeretnek, az nem lesz szabad soha. Azt beszélik, hogy a festmény még megvan valahol.)

Október 14.

Otthon megváltozott a napok rendje. Állandó készülődés felhőjében éltem. Hol mindent akartam magammal vinni, hol semmit sem. Csomagoltam és kicsomagoltam, átrendeztem a szobát, és ismét visszaraktam mindent, ahogy előtte volt. Telefonálgattam, közömbös témákról beszélgettem számomra semmit sem jelentő emberekkel, akik számára én sem voltam több, mint egy ismerős, akivel megvitatjuk a kertet, az időjárást, az éppen aktuális helyi híreket. Beszéltem, hallgattam szavukat, és jóleső bizsergéssel állapítottam meg, hogy utólag majd milyen fontossá válik számukra ez a telefon, és majd egymással tárgyalják meg az én ügyemet, amiről ebben a percben még sejtésük sem lehet, hogy már van. Táncolni lett kedvem, mosolyogtam, kezemben a telefonnal perdültem néhányat a szobában, vidámságom hullámai elérték a vonal másik végén csevegőt is, közben néztem a romos kastély képét, a vakító fényben fehérlő bejárat felett a repülő csíkját, délre tartott, a rozsdás gesztenyefát, a törmelékeket, volt, aki elhitte, hogy a háború tette tönkre, pedig dehogy, csak az idő, a nemtörődömség. Néhány beszélgetésben elszórtam önmagámnak a majd csak később kihajtó magvait - én tudom, amit ők még nem. Utána sokáig ültem a sarokban, besötétedett, lámpát kapcsoltam, írtam levelet a fiamnak, meglocsoltam a virágokat, és vártam, hogy az életösztön felébredjen bennem, mert biztos voltam, hogy úgy lesz, csak az ideje van homályban. A betegség még csak annyi, mint valami újdonság, valami érdekes, eddig ismeretlen aján47