Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Danyi Zoltán: Mindenhol ugyanaz; Az érthetetlenről szól; Mint az áramütés
Kühn vezetésével feltárták a barlangnak az addig még ismeretlen termeit is, mindent katalogizáltak, az összes lehetséges módon mindent kiértékeltek, és a szenzációs felfedezés szép lassan beköltözött a köztudatba, így nem volt már szenzáció többé, hanem mindössze az egyik látványosság a sok közül. Hermann Kühnt azonban az absztrakt rajz mégse hagyta nyugodni, gondolatai újra és újra visszatértek hozzá. Órákon és napokon át töprengett és tűnődött ezek után is a bűvöletes ábrán, továbbá azon, hogy hogyan hatnak az emberre a világban látott képek, és megfordítva: hogy hogyan befolyásolják a lélek mélyén őrzött képek az ember világát. Amikor az egyik legnagyobb napilap interjút kért tőle (Kühn egyetlen kikötése az volt, hogy fénykép nem kell: fényképet nem készíthetnek róla), akkor Kühn el is mesélte, hogy mit gondol erről az egészről. A látóidegekről kezdett beszélni, meg a chiasma opticumot emlegette, mondván, ő orvos is tulajdonképpen; aztán a képiségről beszélt, majd áttért arra, hogy miért veszélyesek a képek: mert egyenesen a lélek mélyére, ahogy ő mondta, „direkt módon" a lélek közepébe irányulnak, hát ezért; mert az embernek minden félelmét és minden vágyát a képek határozzák meg, azt is, hogy mi az, aminek örülni fog, és hogy mi az, amitől rettegnie kell; gondoljunk csak egy kígyó képére, mondta, egy kígyó kinagyított fotójára, melyikünk nem borzonga- na meg önkéntelenül is, ha elébe kerül ez a kép mondjuk egy óriásplakáton, ez a kép a sziszegő kígyóról? Na ugye, mondta Kühn a riporternek. Számára a barlangrajzok legjelentősebb tanulsága éppen ez, a barlangrajzok kutatása közben jött rá erre a kulcsfontosságú titokra, tette hozzá. A szerkesztő eddigre már észrevétlenül kikapcsolta a felvevőt, a mit sem sejtő Kühn ennek ellenére elmesélte még neki, hogy a montespani barlangrajz kapcsán megértett valamit: megértette, hogy miről is szól ez a lebilincselő rajz, ez a megbabonázó nyolcezer éves ábra; és ezt tartja karrierje legnagyobb felfedezésének. Tudniillik ez az ábra a megértés korlátáiról szól; arról, hogy van valami, amit nem tudunk ésszel felfogni, amit, bármennyire igyekezzünk is, nem tudhatunk megérteni és tudományosan megmagyarázni. Vagyis ez a rajz, ez a nyolcezer éves őskép egy kardinális fontosságú dologról: az érthetetlenről szól. Egyesek szerint várható volt, hogy Kühn professzor ezután hamarosan valóban, a szó klinikai értelmében is megzavarodik. És tényleg így történt: néhány hét múlva felhagyott a művészettörténészi hivatásával, és visszatért Hamburgba, ahol festeni kezdett. Többek szerint persze várható volt, hogy valamilyen démonok, ezen a ponton konkrétan a képalkotás démonai fogják őt megszállni; az viszont mindenkit meglepett, hogy Hermann Kühn nem afféle absztrakt képeket kezdett festeni, amilyenekre az emberek, akik ismerték őt, számítottak, hanem nagyon is tárgyszerű témákat választott magának, egyszerű élethelyzeteket, szinte pirongatóan naiv szituációkat. Egy nénike és egy bácsika ül a pádon kéz a kézben, a háttérben erdő, lombos fákon daloló sárga és rózsaszín madárkákkal. Vagy: statikus téli tájkép világoskék égbolttal, a behavazott szántóföld szélén egy kicsi házikó kéménye idillien füstölög. Vagy: terméseitől roskadozó almafa, melynek ágai közt lepkék billegetik törékeny szépségű, tarka szárnyaikat. Ilyesfélék voltak Kühn opusai, melyeket a 42
