Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Danyi Zoltán: Mindenhol ugyanaz; Az érthetetlenről szól; Mint az áramütés
hamburgi piacon vagy közelgő ünnepek táján a város főterén árult néhány márkáért, nem drágán, mert mint mondta az egyik vevőjének, nem azért lett festő és utcai képárus, hogy pénzt keressen, hanem sokkal inkább azért, hogy jelen legyenek a világban ezek a képek is, hogy feléjük pillantva meglássák őket a járókelők, és ragadják meg a figyelmüket, emlékeztessék őket valami nagyon fontosra; és ha esetleg valaki megvásárolja valamelyiket, és kiteszi mondjuk az ebédlő falára, akkor az élete, egy egész család élete egy ilyen ártatlan kép mellett játszódik le, egy ilyen jó szándékú festmény szerető jelenléte mellett. Barátai, ismerősei, korábbi tanítványai sorra elmaradoztak mellőle. Kezdetben még nagy ritkán egyik-másik munkatársa felkereste ugyan a piactéren, váltott vele néhány szót, megnézte a legfrissebb alkotásokat; de aztán már ez se volt, a régi emberek nem jöttek többé; ellenben újak váltották fel őket, postások, taxisok, szendvicsárusok, piaci kofák: ezek voltak az új barátok és ismerősök, akikkel nap mint nap találkozott, rendszeresen oda is köszöntek egymásnak, néha beszélgettek is. Es Kühn, az orvosi diplomával rendelkező jeles művészettörténészből amatőr festővé és utcai képárussá vált Hermann Kühn, ha valaki talán ezt is megkérdezte volna egyszer, szerényen vallotta volna be, hogy hosszú pályafutása során most először mondhatja el magáról, hogy elégedett az élettel, jól érzi magát a bőrében, megnyugodott végre, és nem is vágyik már másra többé, nem akar semmi mással foglalkozni már, mert neki elég, ha valaki ránéz a képeire, és átérez bármi keveset is abból a derűs nyugalomból, melyekkel ő ezeket a néniket és bácsikat, ezeket a patakvizet lefetyelő őzikéket festette; akkor nem volt hiába az egész. Akkor már biztos lehet benne, hogy nem élt hiába ezen a világon, és volt értelme annak, hogy egy Hermann Kühnt is a hátán cipelt ez a félteke. Mint az áramütés Az ösvény kivezetett a folyóhoz, ahol kis tisztást hagytak maguk után a halászok. Az ő lábnyomaik voltak a fagyott sárban is. Újabban kézigránátokkal halásznak. A halászkommandó. Jó lesz vigyázni, nehogy találkozzon velük, futott át a doktor agyán. Közelebb ment a halkan sutyorgó vízhez, és bőrkabátját felgyűrve a kezén leguggolt, hogy hosszú ujjaival megérintse, megsimogassa a folyót, akár egy kedves jószág hátát. Az első, alig érezhető rebbenését a megnyugvásnak ettől a mozdulattól kapta: ahogy megsimogatta, majd ahogy a folyóvízzel benedvesítette a szemgödrét. Kimerítő nap volt ez. 43
