Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Szuromi Pál: Megváltó örvényben (Tóth Menyhért organikus, ciklikus szemléletéről)

gére kérdeztem rá. Erre egyszeriben felragyogott az arca. Majd lelkesen ecsetelni kezdte e krisztusi karakterű festő érdemeit, tanulságait. Innen tudom - mivel a szakiroda- lom erről szemérmesen hallgat hogy Tóth Menyhértet ugyanúgy motiválta a puritán, plebejus szellemű Mednyánszky, miként természeti gyökerű, kozmikus léptékű ciklikus világlátása is érzékenyen hatott rá. Nem szeretném túlbecsülni ezt az egyszeri beszélgetést. Habár a későbbiekben látni fogjuk: mennyi felfogásbeli, eszmei rokonság vibrál a két alkotó között.

Annyi azonban bizonyos: Tóth Menyhért termékeny, sokrétű pályájában az organikus elvű, ciklikus valóságszemléletnek kiemelkedő szerep jutott. Csaknem az életmű gondolati, formai kötőszöveteként funkcionált. Természetesen a szakirodalom is többször szóba hozza e kérdéskört. De mintha kevesebbet beszélnénk arról a szakmai, esztétikai folyamatról, amelynek során e stiláris, alaki vonzalomból végül is szuverén, magas rangú festői látásmód bontakozik ki. Igaz, formailag irdatlan távolság feszül a korai természetelvű, szimbolikus festmények és a poétikusan érett, kozmikus látomások között. Ám mindezek hátterében egy vívódásokkal teli, belső alakulásrend is tetten érhető. Annál is inkább, mivel a teljesség igénye már a pályakezdő alkotóban is ott munkál. Ahogy ez másoknál is gyakran megfigyelhető. Csakhogy rendszerint hosszú, küzdelmes út vezet a Parnasszus szintetiku- sabb tájaira. És itt Tóth Menyhért sem kivétel.

*

Induljunk ki mindjárt egy ciklikus összefüggésből! P. Szűcs Julianna vette észre, hogy „ennek a komor fekete világnak (mármint a korai szénrajzoknak, Sz. P.) különös módon több köze van az öregkori fehér képekhez, mint a közbülső időszak kékes, zöldes, habár színekben csillogó táblaképeinek" (Művészettörténés, Magvető K., Bp., 1985.152. o.). S valóban: a fiatalkori figurális tanulmányok formai tömörsége, dinamikája és szerkesztő profilú megfogalmazása leginkább a késői művek szellemiségével analóg. Konkrétabban szólva: a Védelem kissé naiv, kesernyés és tömbszerű rajzolatában már félig-meddig ott sejlik az időskori, fehér örvénylésű Veszély festői jelbeszéde. Más lapra tartozik, hogy Tóth Menyhértnél a tematikai, tartalmi mozzanatok sohasem mellékesek. E tekintetben pedig jókora különbséget érzékelhetünk az alanyi indíttatású korai munkák és az érett, személytelenné nemesedő remekművek között.

Érdemes hát felvillantanunk a főiskolás és pályakezdő alkotó egy-egy szakmai, emberi momentumát. Mert alig-alig akad nálunk képzőművész, akinek olyan mértékű gátakat, nehézségeket kellett volna legyűrnie, mint a miskei parasztfiúnak. Nem elég, hogy sérült szemével, műlábával amolyan másodrangú egyén volt főiskolai kollektívájában, de tanulmányai biztosításához lépten-nyomon különféle munkákat kellett vállalnia (pl. takarítás, szobafestés). A főiskola mégis kikerülhetetlen szellemi, erkölcsi dobbantónak látszik Tóth Menyhért életében. Ebben a közegben ismerte meg az avantgárd formatartomá- nyait, miközben rajongva tisztelt Vaszary mestere révén az önkifejezés merész, kutató bátorságát is magába szippantotta. így van ez akkor is, ha ekkortájt még aligha jeleskedett a festői komponálásban. Elek Artúr joggal írta korai képeiről: „nem elégséges a felkészültsége, [...] mestere közelében nem lett eléggé úrrá mesterségén...", mivel „naiv eszközökkel" „bonyodalmas" jelenségeket akar kifejezni (uo.: 151. o.).

Ráadásul ez az érzelgős, romantikus mentalitás korai grafikai művein is jellegzetes nyomokat hagy. Pedig most igazában itt a legerőteljesebb. Csak félszeg, réveteg tekintetű és sejtelmes Ifjúkori önarcképén egy távoli templom is odakerül a portré mellé. Majd a Védelem magába roskadó figurája mögött egy markáns, frontális nézetű emberi hátszellemről kell tudomást vennünk. Hiába a vaskos, szenvedélyes formálás, ám mindez a szereplők bizonytalanságát, bátortalanságát és riasztó magányát tolmácsolja. Aztán a

56