Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Sáfrány Attila: A posztmodern kísérlet kudarca
kelendő, de már csak a sok közül az egyikké váló irodalmi alapelveivel (egy-két szerkesztő szubjektív értékítéletével)? Ezen az úton a szocializmusnak nevezett modernizmus kizárólagosságát örökítették tovább (az ideológiai-személyi felsőbbséget személyi-ideológiai" felsőbbséggé átfordítva). A Pareto-szabály alkalmazása ez a szövegekre és szerzőkre, úgy, ahogy sokkal előbb a talentumokkal való példázatban az evangéliumok megfogalmazták azt: akinek van, annak adunk, hogy még több legyen neki, akinek viszont nincs, attól azt is elvesszük, ami van neki. (Itt a van, vagyis a talentumok száma alatt egyértelműen a tekintély, a kanonizáltság bizonyos szintjét kell értenünk.) A lapokra is ugyanígy érvényes volt ez a szabály, bár a támogatottak nyilvánvalóan a saját érdemüknek (a versenyszellem érvényesülésének, ott, ahol az nem működik) tudták be a kivéte- lezettséget, s azt, amit ennek köszönhetően ajándékba kaptak. (Emberi hiúság vagy a tények előtt szemet hunyás?) Na persze, mire való erkölcsi elvárásokra hivatkozni a mai, elvtelenné váló posztmodern korban? Mégis mindenki azokra hivatkozik, amikor ez megfelelő a számára. A Táltos szerkesztéspolitikája annak idején fölmutatott egy olyan működőképes modellt, amely egyetlen lapon belül a legszélesebb spektrumban tudta volna bemutatni a kibontakozó szellemi pluralitást. Ez a modell azonban visszhang nélkül maradt, s valószínűleg félreértés áldozata volt. A Pareto-szabály szélsőséges érvényesítése nem csupán a szerzőket és a szövegeket érintette, hanem a lapokat is. Amikor megkérdeztem a helyi illetékest, hogy miért nem kapott a Táltos pályázati pénzt (Illyés Alapítvány), akkor azt a választ kaptam, hogy a szűkös források miatt a már névvel rendelkező, bejáródott lapokat kellett előnyben részesíteniük. Nos, pontosan erről beszélek. A szabály az irodalmi könyvkiadást sem kíméli. Kuratóriumok döntenek ugyanis a kiadandó művekről, azok viszont tekintélyi elvek alapján szerveződnek meg, a már megalkotott kiadói vagy szerzői-kultúrszervezői név a bejutás föltétele. S ha nem kergetünk naiv ábrándokat az önfeláldozó idealizmusról, akkor világos, hogy az érdekérvényesítés ebben az esetben is a Pareto-szabályt kezdi el működtetni. Aki a pénzt adja, azt semmi sem kötelezi, hogy a helyi autoritások véleményét kikérje a támogatni valóról, ez volna erre az egyik megoldás, a másik a nehezebben kivitelezhető, de méltányosabbnak tűnő, hogy a finanszírozó számot vet ugyan az itteniek véleményével, de a külhoni magyarok kuratóriumai létrehozásakor nem az autoritáselvet alkalmazza, hanem egy sokkal demokratikusabb rendszert, amely a legszélesebb spektrumban képes hangot adni az itteni érdekeknek, a kezdőktől a befutottakig. Egy ezeken kívül eső választási lehetőség tűnik számomra a legszimpatikusabbnak és a legproblémamente- sebbnek: a fiatal szerzőknek meg kellene találniuk a módját, hogy a kuratóriumokat megkerülve adhassák ki a műveiket. Ha a NKÖM által támogatott könyvek listáját megnézzük, s a szűkebb értelemben vett irodalom szemszögéből vizsgáljuk azt, kivéve abból a torzító tényezőt, a helytörténeti és egyéb monográfiákat, akkor megláthatjuk, hogy a deklarált szándékkal ellentétben mennyire ijesztően kevés az elsőkötetes szerzők száma. Irodalmi téren a Pareto-szabály szélsőséges formája működteti a támogatási rendszert. Már csak egyetlen elmondandóval maradtam adós: az általunk szerkesztett Táltos megszűnésének az okaival. Ezt is a Symposionnal párhuzamot vonva lehetne a legszaba- tosabban megvilágítani. A szakmai posztmodem képviseletére tett próbálkozás őket is egy ismeretlen terepre kényszerítette, viszont a külhonból jövő elméleti megalapozás bőségében pontos térképpel, iránytűvel és a megélhetés minden kellékével fölszerelkezve vághattak neki az ismeretlennek. A Táltos más-posztmodernje mindezek hiányában, üres kézzel, elméleti támasz nélkül indult útnak. Nem idegen ez a vakmerőség a vajdasági magyar telepes mentalitástól. (Vajdaság a török háborúk pusztítása miatt teljes mértékben telepes területnek számít, amit csak kétszáz pár évvel ezelőtt kezdtek el újra betele22
