Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Sáfrány Attila: A posztmodern kísérlet kudarca
píteni, tehát később, mint Amerikát.) Az ismeretlenbe nekivágásnak ez a merészsége azonban teljesen ellentétes értelmezést kapott. Hatalmas tévedésben vagytok - üzente nekünk ez a fogadtatás - ti nem azoknak a prémvadászoknak az utódai vagytok, akik egyetlen puskával fölszerelkezve nekivágtak a vadonnak, hanem a vadonnak a vad indiánjai, a régmúlt idők élő őskövületei, akiket hamarosan el fog söpörni az idők szele. Az allegóriát elhagyva: mind az anyagi, mind a szellemi támogatás elkerült bennünket. Az allegóriához visszatérve: az indiánok földjét el kell venni, őket magukat pedig rezervátumba kell zárni. Az allegóriából kilépve: az anyagi és a szellemi támogatás hiánya elszigeteli a próbálkozást. Nem mondható meg, hogy mi történt volna akkor, ha a kellő anyagi és szellemi támogatást megkapta volna a lap. Vajon egyben tudott volna-e maradni, vagy idővel őt is szétzilálták volna a kikristályosodó elvi ellentétek? Nem is érdemes erről elmélkedni, a tény arról szól, hogy anyagi és szellemi támogatás nélkül egyetlen nonprofit folyóirattól sem várható el, hogy három évnél tovább fennálljon. Az allegóriához visszatérve: és az indián előállt, és beszélt. Uff. Az indián szava Nem csak az előbbi allegória miatt neveztem magam indiánnak. Allegorikus értelemben azzá tesz a vajdasági magyar irodalmi mezőben elfoglalt helyzetem is, s ezenkívül még egy szempont: azzá tesz, a szabadsághoz való ragaszkodásom is. Nincsenek illúzióim az írás hatását illetően, személyemet illetően pedig a veszélyességét is átlátom. Pragmatikusan nézve tehát semmi értelme sem volt a véleményem őszinte kimondásának, öncenzúrát mégsem alkalmaztam magammal szemben, mert mivé lett volna akkor a szabadságra való hivatkozásom hitelessége? Összegezzük a végén ezen mosolygós13 indián szavait. A szövegelés célja a vajdasági magyar irodalom diagnózisa volt, úgy, ahogy azt az indián látja, különös tekintettel annak jövőjére. Ha már a jövőről volt szó, akkor elsősorban a fiatalok, az utánpótlás érvényesülési és szerveződési esélyei érdekelték. Mint a 90-es évek reprezentánsaival foglalkozott a két fiatalokat tömörítő lap, a Symposion és a Táltos sorsával. A két kísérlet ígéretessége miatt érdekes, s nem a felmutatott irodalmi értékeik miatt, amelyek mindkettőnél csekélynek és szórványosnak mondhatóak. (Előtte sem volt ez másként.) Ezenkívül azokat a megállapításokat tette ez a mosolygós indián, hogy az irodalmi agóniát nem lehet egyetlen okra visszavezetni. Az okok szerteágazóak, mégis szinte mindenki csak a saját szemponjait hangsúlyozza. Ezeket összerakva lehetne összeállítani egy teljesebb helyzetképet, melyben a menekülthullám mellett az okok között szerepelne a szocializmus monolitikus irodalmi struktúrájához való makacs ragaszkodás, a pluralitás elutasítása, a kizárólagos szerkesztéspolitika, a kritikusi szellemiség elfojtása, az emberi kicsinyességek, a kanonizációs problémák, a fölényes elzárkózás, a Pareto-szabályt működésbe léptető irodalompolitika, a befogadásra való készség hiánya és sorolhatnánk. Ha ezeken nem változtatunk legalább részben, akkor a jövőről sem álmodozhatunk. Amennyiben érdemes még a jövőt megálmodni, hiszen ki tudja megmondani minden kétséget kizáró biztonsággal, hogy a jövőben szükség lesz-e vajdasági magyar irodalomra? Ma csak a vak nem látja, hogy a jelen helyzet fennmaradásával a vajdasági magyarság hosszú távú létezése igencsak kétségesnek mondható. E bizonytalanságban osztozván mi vajdasági magyarok mindannyian indiánok vagyunk. Talán épp az utolsó mohikánok nemzedéke? 13 Hogy a mosolyra mindezek ellenére mi oka van, az egy ontológiai talány. Mert tisztázzuk: nem egy kárörvendező vagy diadalmas mosoly ez. 23
