Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Sáfrány Attila: A posztmodern kísérlet kudarca

okokkal kapcsolatban mintha azt akarnák mondani, Gerold nyíltan, Bányai óvatosan megfogalmazva, hogy a végpusztulásnak az oka a rusztikus, népies provincializmus eluralkodása, s hogy itt értékeset már csupán ők, irodalomtudósok és kritikusok alkotnak. Ez is kiolvasható Bányai homályos gondolatából, miszerint a vajdasági magyar irodalom „olvasói irodalommá" alakult át az ezredvégen10. Az önmagából való kiindulás ebben az esetben sem hagy maga után semmi kétséget. Amikor pedig Fenyvesi Ottó arról beszél, hogy távoztuk után itt már csak a Milosevics-rendszer okozta kulturális sivatag maradt hátra, akkor sincs, véleményem szerint, másról szó, mint az önmagából kiindulás túldi- menzionálásáról11. (A saját szempont felnagyításának kivétel nélkül a szubjektív nézőpont a nevetséges oka12.) Mindegyik nézet hordoz magában egy kis igazságmagvat, a teljes kép azonban csak a mozaik összeállításával alakítható ki. Az elmondottakon kívül a továbbiakban még néhány szempont tudatosítására teszek kísérletet.

A Pareto-szabály és az irodalompolitika

A legújabb szellemi reakciót szakmai körökben posztmodemnek nevezték el. Első nyomait a hatvanas évektől, vagy még élőbbről datálják, a 90-es években már új életérzésként, elsöpörhetetlen erővel jelentkezett a posztmodem a magyar kultúrtérben. A Symposion első nemzedéke, teljesen szinkronban a korabeli változásokkal, válaszolt is az „idők szavára". Ezt még Magyarországon is elismerik. A 90-es években azonban nagyon felemásan sikerült ez az irodalmi reakció. E tekintetben én Papp pé Tibor 95-től körvonalazódni látszó elképzeléseiben sokkal többet láttam, mint ami a későbbi Virág-Horváth szerkesztette Symposionbcin megvalósult. Az utóbbit modernista visszatáncnak tartom. (Nem az irodalmi szövegekre gondolok, hanem a koncepcióra.)

A kilencvenes évek gazdasági válsága és a „rendszerváltás" következményeként nálunk is teljesen megváltozott az irodalom finanszírozási stratégiája. A lapok és az egyéb kiadványok pályázati, jórészt Magyarországról érkező pénzekből tudtak csak megjelenni. Ez pedig az anyagi alapoknak egy keskeny csatornáját jelentette. Ebből a tényből kiindulva jogosnak tűnik az ellenvetés, hogy a szűkös forrásokból nem lehetett volna minden új lapot támogatni, s ezért ki kellett választani közülük azt a néhányat, amelynek az anyagi feltételeit a lehetőségek biztosítani tudták. A kiválasztás mércéjeként kézenfekvő volt a bejáródott, már névvel rendelkező folyóiratokat előnyben részesíteni. Eddig tökéletesen rendjén is van az érvelés, csakhogy ezek után az előnyben részesített lapoknak teljes mértékben figyelembe kellett volna venniük a rendszerváltás után nálunk is kibontakozó irodalmi pluralizálódást, és semmiképp sem szabadott volna ideologikusán kizárólagos szerkesztéspolitikát folytatniuk. Ezt kívánta meg az erkölcsi érzék. (Ebben a helyzetben nem lehet a versenyszellemre hivatkozni, hiszen az említett alapállás épp abból indul ki, hogy a versenyt, a régi tekintélyek fennmaradása érdekében, ne az esélyegyenlőség szintjén alkalmazza, vagy eleve kizárja.) A koncepciózus, kizárólagos szerkesztéspolitika, ami a Symposiont a 90-es évek közepétől meghatározta, hatványozottan volt káros, hiszen a monolitikus struktúra erőltetett fenntartásával továbbra is a folyóirat feladatköre maradt a fiatalok egybegyűjtése. Ki tudná megmondani, hogy hányán tűntek el a potenciális fiatal szereplők közül mindörökre a süllyesztőben, akkor, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem mindenki tud azonosulni a folyóirat kétségtelenül értéBányai János: Mit viszünk magunkkal? Forum, 2000. 10 o.

11 Fosszília 2000/5-4. 67. o.

Nevetségessé, önmaguk karikatúrájává akkor válnak ezek a vélemények, hogy ha a tudomány örve alatt objektív színben szeretnék feltüntetni a nyilvánvalóan túldimenzionált, szubjektív nézőpontot.

21