Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Sáfrány Attila: A posztmodern kísérlet kudarca
gyár kultúra helyzetéről: ennyi az összproduktum. A szegényes teljesítmény okairól ők hivatottak beszámolni. A színvonalesés okairól Szerbhorváth említett esszéje tudtommal az egyedüli módszeres próbálkozás arra, hogy a végére járjon a kulturális színvonalesés okainak, amely az általánosnak mondható vélekedés szerint mindenekelőtt az irodalmi teljesítményre érvényes. Fő konklúzióját azonban elnagyoltnak és emiatt tévesnek tartom. Ő sem a menekülthullámban látja az okot, hanem a Sziveri-szerkesztőségben kibontakozó kritikai szellemiség hatalmi szóval történő elhallgattatásában6. A túldimenzionálásnak ugyanazt a hibáját követi itt el, mint amit szövegében többször is joggal gúnyol ki: épp ahogy a vajdasági magyarság megmaradásának sem lehet a garanciája a kultúra, ugyanúgy nem lehet az a kritikai szellemiség sem a vajdasági magyar kultúra megőrzésének. Ez csupán a sok közül az egyik tényező lehet. Persze, mindenki magából indul ki, abból, ami számára a legfontosabb. Ez alapján én is mondhatnám, hogy a lepusztulásnak az igazi oka a felülemelkedésre való képtelenség, az emberi kicsinyességekben való megragadás: a provincialista tekintélyelvűség, a pozícióféltés, a rangkórság, a gőg, a gátlástalan törtetés, a sértődékenység, a lenézés, az együttműködésre való alkalmatlanság stb., magyarán az ego azon tulajdonságai, amelyeket a modemitás legalább még megkísérelt elrejteni, a posztmodemitás viszont már leplezetlenül föltár. Ebben az értelemben a vajdasági magyar kultúrmező nagyon, de nagyon posztmodemné vált, ám sajnos csak ebben az értelemben. Az okoknak ez is csak az egyike. A kritikusi vélemények között két jól elkülöníthető nézetet lehet megkülönböztetni. Vajda Gábor szerint mindennek az oka a magyartalan újvidéki kanonizációs tekintély, az Újvidéki Magyar Tanszék hatalmi túlsúlya. Nyilvánvalóan Vajda Gábor is magából, a saját pozíciójából indul ki, amikor ezt állítja7. A tanszéki élgárda véleményét nem könnyű kihámozni, mert tanárai a bölcs hallgatás, a kivárás stratégiáját választották most is (amennyiben irodalmi szárnybontogatásról van szó). Munkáik úgyszólván csak a kano- nizáltság biztos pozícióján álló alkotók műveiről szólnak, mindenekelőtt a magyarországiakról. Ezt az elszigetelődő hozzáállást - abban a kritikus helyzetben, amikor új szereplők bevonásával biztosítani kellene a vajdasági magyar irodalom folytonosságát - természetesen senki és semmi sem vitathatja el tőlük8, csupán az etikai érzék. (Talán nagyobb felelősséget kellene egy ilyen válsághelyzetben érezniük az iránt az irodalom iránt, ami szellemi rangjukat és egzisztenciájukat biztosította). Természetesen itt sem szabad általánosítanunk, épp az utóbbi időben jelent meg két nagyszabású munka, amely e felelősség- érzet mellett tett hitet: Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete és Gerold László jugoszláviai magyar irodalmi lexikona. Gerold László lexikona azonban, értéksemleges volta miatt, a jövőre nézve nem szolgálhat üzenettel. Bori Imre legújabb irodalomtörténetében beszél a fiatalokról is, akikre szerinte érdemes odafigyelni, s egy irodalomtörténettől ettől több nem is igazán várható el9. Gerold László és Bányai János némely megnyilatkozásából sokkal borúlátóbb kép olvasható ki: a vég apokaliptikus víziója. Az 6 Uo. 26. o. ^ Vajda Gábor: Visszaidegenedés. Püski, Bp., 2000 8 Vajda arisztokratizmusnak, Szerbhorváth elitizmusnak nevezi, jómagam provincialista tekintélyelvűségnek vagy urbánus provincializmusnak nevezném el ezt az attitűdöt. 9 Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum, 1999. 263-268. o. 20
