Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Sáfrány Attila: A posztmodern kísérlet kudarca
mégis aligha tévedek, amikor azt mondom, hogy a többség nem az általam fölfogott posztmodem szemüvegén keresztül ítélte meg a próbálkozást. A lap szerkesztői szemléletében is békés egymás melletti életet folytatott a modem és ez a posztmodern (amit ekkor a szakma részéről posztmodemként elismerttel való szembenállása miatt még nem így neveztem). S ez így is van rendjén2. A szabadság a lap döntésmechanizmusát is áthatotta. Szerkesztői gyűléseink kompromisszumot kereső, hosszúra nyúlt tanácskozások voltak, ahol mindenki egyenlő hatalmi súllyal vett részt. Jogi értelemben előbb Mimics J., majd én lettem a főszerkesztő. Ezalatt a pozíció alatt a lap szellemiségének a megfogalmazóját értettem. Ebben a vonatkozásban mindenki főszerkesztő lehetett a szerkesztési elv demokratizmusa miatt, s az is volt. Különbség csak a tekintetben lehetett köztünk, hogy ki jutott el az értelmezésben messzebbre és magasabbra, s ki volt elég bátor a nyilvánosság előtt is kimondani azt, amit gondolt. Papp pének kezdetben volt egy olyan kósza ötlete, hogy a globális falu jegyében (vagy irodalompolitikai meggondolásból, mármint félúton a két kanonizációs központ között?) Újvidékről Hegyesre költöztesse a Symposiont. Ebből semmi sem lett, a globális falu inverze valamiképp mégis létrejött: körünkben ekkoriban nem a világ lett kisebb az ötödik generációs technikai eszközöknek köszönhetően, hanem egy hosszú pillanatig úgy érezhettük, mintha a „világ költözött volna Hegyesre". Az írással foglalkozóknak soha nem látott koncentrációja alakult ki falunkban, emellett az időszak talán két legígéretesebb fiatalokat tömörítő lapjának, a Symposionnak és a Táltosnak a vezéregyéniségei is kivétel nélkül hegyesiek voltak. Az viszont kétségtelen, hogy a sympósok nem tekintettek bennünket velük egyenrangúnak, hanem inkább egy olyan eltaposni valónak, akire fölállva ők maguk magasabbnak látszhatnak. (Ezt nem fizikai értelemben gondoltam, én sem tartozók a magas emberek közé.) Ezelőtt a Symposion jelentős változásokon ment át: elhagyták Papp pé és mások is. Az új vezéregyéniségek, Virág és Horváth lettek. Ok ketten éles kritikával illették a Táltost. Bírálták demokratikus szerkesztéspolitikánkat, a lap rovatait, minőségét, hirdetett elvszerűségünket, a szellemiségre való hivatkozásunkat, nyilván messianizmust és egy ideológiai őskövületet látva abban. Őszintén mondom: hálával tartozunk nekik ezért. Ezeknek a részben találó bírálatoknak köszönhetően a lap színvonalán folyamatosan javítani tudtunk. (A felsőbbség elzárkózó hallgatása a rossz kritika: mindkét értelemben.) A bírálatok lényegi üzenetével kapcsolatban azonban ma is az a véleményem, mint akkor volt: a Táltos szabadságelvének, szellemiségnek elnevezett alapkoncepciójának, az egységes alapelvből való szétsugárzás szerkezetének a megsejtéséig sem jutottak el. Az éles kritika ellenére közöltek a Táltos ban. Fordított irányban a közlés már nem igazán működött. Ebben nem a tolerancia hiányát látom részükről, hanem minőségi és szerkesztői kritériumaiknak az alkalmazását, ami közel sem volt olyan szabadelvű, mint a Táltosé. E tekintetben úgy vélem, hogy Papp pé kezdeti elképzelései és az ő gyakorlatuk között nagy volt az eltérés. A Symposion jól futott a mezőnyben. (Igaz, a versenybírák a fiatalok közül mást nem is engedtek a pályára.) Némi pályázati pénzhez is hozzájutott, elismerésben is részesült: a szerzői egymás után kapták meg a hagyományosan fiatal tehetségeket megillető Sinkó- díjat. Kialakult ugyan bizonyos feszültség köztük és az irodalmi élgárda között, ami jórészt Szerbhorváth konfliktusszociológiájának a „bűne" volt, de ezt még rá lehetett írni a generációs különbség számlájára. (Annak idején az első Symposion-generáció is az „öregekkel" való éles szembenállással kezdte.) 2 Lásd Vay Tamás: A posztmodem Amerikában. A Civilizátum című fejezet 17
