Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Tarján Tamás: Egy sosemvolt lap történeti jelentősége (Bajor Andor és az Ütünk)

tragikomikumát. Szilágyi Domokos és Palocsay Zsigmond egymás mellé tördelt torzóit (Berzsenyi Dániel búcsúja a modern költőktől - A modem költők búcsúja Berzsenyi Dánieltől) ekként hozza közös nevezőre az 1968-as „munkahimnusz" összeállításban („Sohasem felejtkezünk meg tennivalóinkról, melyeket az olvasók is joggal elvárnak tőlünk": finom grammatikai zavarral forgatva ki a félmondat értelmét): „A két verset azért nem írták meg, mert Whitman is elfelejtette megírni" (az epigonizmus mint az írók ipiapacsa jut itt mulatságos szerephez).

Aki - akárcsak Bajor is - üzemszerűen benne él az ún. irodalmi létmódban, konfliktusok, konfrontálódások történeteként is regisztrálhatja munkás-mókás mindennapjait. Bajor Andor is szívesen ugratja össze azokat, akik hajlamosak voltak párbajozni, vagy ténykedésük valamilyen módon kontrakarikírozta egymást. Ennek változatos példái találhatók az 1965 januári Pronosport-tippek zöngéiben: „Szőcs István - Sütő András (pankráció): X; Lászlóffy Csaba - Apollinaire (magasugrás): 2; (...) Csehi Gyula - Csehi Gyula (birkózás): 1; Utunk A.C. - Ütünk A.C. (humor): 1; Kritika - Kántor Lajos (vívás, visszavágó): 1; Huszár Sándor - Irodalmi portrék (műkésdobálás): 1".

Vörösmarty Mihály hangja vagy Tristan Tzara hangja: a gyakorlott irodalmi humorista mindkettőt könnyedén utánozza, mint ahogy szinte bárki mást is. Nem az utánzás a próba, hanem meginvitálni őket a jelenbe. Vörösmartyt (1959-ben) így: „Szivattyúk színak és az őrölő / mint őrült téboly sárkánymagzata, / az ártatlan kis murkot fölragadván, / enen likán azt átalpréseli, / hol vasnak öble kondérlik elő / és fortyogón fő a léh- zamat..." (Gondolatok egy konzervgyárban). Az igazi gyönyörűség azonban a legközelebbi pályatársakat felpiszkálni, a karikatúra eszközeivel őket és műveiket megjeleníteni. Az említések, vonatkozások száma sem hagy kétséget, kik a kedvenc kipécézettek.

Mindenekelőtt: Balogh Edgár. Akinek fő közírói vonása a „mesélés", illetve a mesélés végeérhetetlensége. (Nincs egyedül. 1968-as álhír: „Balogh Edgár és Bodor Pál figyelemreméltó, magas színvonalú elvi eszmecserét folytatott a könyvkiadás kérdéseiről, és elfelejtették abbahagyni".) A speciális Balogh-szótár mindig ott áll Bajor keze ügyében. 1976. január: „Mi sem jellemzőbb Csokonai és annyi más, néphez hű költő látásélezettségére, hogy rianáskor jéghegynek tekintette a jégpusztát, a jégtáblabírók tájiságát is!" (látáséle- zettség! tájiság!). 1982. január: „Szerelmetes Fiam! Abban a tudatvalóságban, amely létegzisztenciánk benső fölépítését és további fölépülését jellemzi, társadalmi közgondolkozásunk egy olyan irodalomesztétikai almásréteshez hasonlít, ahonnétról már csak az aszalt- szilvaíz érzékelése hiányzatos" (a tudatvalóságtól a hiányzatosig! - minden!). De pompás az 1964-es tokiói olimpia inspirálta 1965. januári olimpiai kaleidoszkóp Baloghjának utóbb néptribuni aggodalmakba átcsapó fontoskodása is: „A Mexikó City-i olimpia előkészítő bizottságához levél érkezett Balogh Edgár aláírásával. A jeles közéleti személyiség az alábbi kérdéseket intézte a bizottsághoz: 1. Igaz-e, hogy ott tartják a következő olimpiát? 2. Mi az olimpia? 3. Hol van Mexikó City? 4. Miért nem tartanak Mexikó Cityt néha Kolozsváron is? 5. Hogyan lehet erre előfizetni, és aki előfizet, annak kötelező-e a rúdugrás? 6. Akik az Olimpiai Lángot viszik, azok tudják-e, hogy Láng Gusztáv egyébként kitűnő cikkeket szokott publikálni?..."

A Beke György-paródiák legjobbja (1976. január - a kettőből az egyik) az Egy nap a kukulácokkal: ahogy a bajszos „száguldó riporter" álmélkodik a „Kukulác bátyám"-ok láttán, a keveréknyelv hallatán! Az érzékeny Székely János simogató versparódiákat kap. 1975-ben a Perzselt fülek címűt a Teremtő szerénység disznótor-víziójában, „A lét: mozog. / És gyanítottuk ezt" kezdéssel. Székely ekkor már, sokszor hangoztatott állítása szerint, nem írt verset. Úgymond „ifjúsága bűnét", a költészetet az Egy láda agyag gyűjteményével 1973-ban lezárta (az utolsó költemény 1970-es). Bajor talán az álláspont revideálásá- ra, újabb versekre is biztatott, amikor a nem verselő verselőt figurázta ki. (Székelytől az53