Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Tatár Sándor: Miért/hogyan igen, ha nem, avagy vane kiút a radikalitás csapdájából?
tósan berendezkedni nem képes és - ha csupán e képtelenséget belátva is - nem is óhajtó ember érzése. Látszólagosnak mondtam csupán a két érzés közötti ellentétet, s ezen azt értettem, hogy Köves Gyuri ugyan nem azért gondolta, hogy a „koncentrációs táborok boldogságáról" kellene hírt adnia, mintha a fogolysorsot ő választotta volna, ám azok az élmények, az a történet kétségbevonhatatlanul az övé volt, következésképp egy nem is különösebben magasra tett erkölcsi mérce világos módon azt követeli, hogy egy amnéziára épülő, csakis saját történetének, saját erkölcsi tartásának-igényeinek és egyáltalán: önnön személyiségének megtagadása árán élhető élettel ne azonosuljon. (Tény, hogy a két érzés ilyetén, együttes értelmezéséhez kvázi egymásba áttűnő, de legalábbis azonos talajból sarjadt erkölcsiségű alakoknak kell látnunk Köves Gyurit és B.-t, ám mi okunk is volna nem ilyeneknek látni őket?) Összefügg az otthonosságérzésnek s vele az önazonosság érzésének ezzel az első pillanatra meghökkentő kifacsarodásával Kertész Imrének (a műveiben fölléptetett-beszélte- tett „irodalmi alakmásainak") a szabadsághoz való viszonya. Kertész a maga nevében is, író-hősei által is több ízben szól arról, hogy az irodalmi életen s egyáltalán a kádári konszolidáció, a (tisztelet a kivételeknek) népfrontos megalkuvás, az össznépi félrenézés társadalmán való kívül maradása (ami irodalmi alteregói feleségeinek szemében élhetetlenségnek, netán még póznak is tűnt) volt számára a szabadságnak az a neme és foka, amelyről semmiképpen nem tudott és nem óhajtott lemondani. A szabadsághoz való ilyetén viszony, vagy ha tetszik, magának a szabadság fogalmának a kertészi tartalma kizárólag a sorsmegértés, az ezért a megértésért folytatott küzdelem (a - miként ez a Kad- disban hangsúlyoztatik - szakadatlan munka) szempontjából konstruktív és produktív, az író személyes léte tekintetében eo ipso destruktív. Láttuk, ez a szabadság igen sajátos módon van külső feltételekre ráutalva, konkrétan: a zsarnokság, a diktatúra, a folytonos veszélyeztetettség közegére, illetőleg az önmegtagadás külső kényszerére (mint megtagadható, a belső ellenállást mozgósító parancsra) van ráutalva, így hát bajosan lehetne találóbban megnevezni, mint a „szabadság börtöne" oxymoronnal. Amely oxymoronnak megvan, természetesen, a kiegészítő párja is, még ha az nem a „börtön szabadságának"7, hanem - a Sorstalanság zárlatának alighanem legismertebb passzusában - a „koncentrációs táborok boldogságának" neveztetik is. És hát itt van a (legalábbis kultúrbölcseleti-kultúrantropológiai értelemben) legnagyobb, legkínzóbb ellentmondás, amelyre Radnóti Sándor is fölhívja a figyelmünket Az értelmezés szükségessége című, Kertész Imréről szóló tanulmányokat tartalmazó kötet (Bp., 2002) utószavában (de az ő utalása nélkül is szembeszökő): Kertésznek, a kommersz, a silány, a szocialistán-provinciális, a pót-, a hamis, az olykor cinikusan értéktelen vagy demonstratíve hazug elsöprő diadalát is hozó diktatúra, majd a nyájasabb maszkot öltő Kádár-rendszer idején, beilleszkedni sem nem tudása, sem nem akarása közepette, egyebe sincs, mint az általa befogadott, összetételében, skálájában valóban a német „Bildungsbürger" (Radnóti) kulturális szocializációjának megfelelő, illetve ezt a művelődési hagyományt folytató kultúrája, és konstatálnia kell, hogy ez a hagyomány® nem pusztán engedte Auschwitz megtörténtét, nem csupán erőtlen volt annak megakadályozásához, de a megsemmisítő táborokban e tudat „alakulás" történetének a szükségszerű következményét, összegződését, facitját kell látnunk.9 (Auschwitz nem alkalmi kisiklás volt, nem [múló] üzemzavar a humanizmus gépezetében - hangsúlyozta több ízben is az író.) Jószerével azt állapíthatjuk meg, pontosabban azt kell belátnunk Kertész Imre olvasóiként, hogy minden hagyományos európai (a zsidó + keresztény kultúrkörből való) értékhez (sőt, magához az élethez is, ám erről később szólunk majd bővebben) tartozik egy olyan nézőpont, amelyből szemlélve ez az érték szükségképpen önmaga ellen fordul, saját maga dementálására tör. Amire persze lehetne azt mondani, hogy szép, de merőben 111
