Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Poszler György: „Rejtélyek” (Törless és [Medve?])

ardma-princípium, első formája az anyaarchetípus. Az anya, az erotikus tárgyválasztás első változata. A választás erős érzéki, de főként érzelmi töltésével. A testi-lelki összetartozás megbonthatatlanságának jelképes erejével. A psziché és a gondolkodás első szakaszában. A fogalmiságon-logikán innen. A még tisztán érzéki-érzelmi síkon felfogott világban. Amikor a Jung feltételezte „kollektív tudattalanban", az emberiség közös emlékezetében az öröklődő ősképek, az archetípusok születnek. A fogalmilag nehezen megragadható, a logika nyelvére nehezen lefordítható, ősmetaforák formájában. Jung elméletében nem is az okfejtés a meggyőző. Hanem a költői példázat. Hogy Goethére hivatkozik. A Stein-asszonyhoz írott halhatatlan elégiára. Az öröklött és szerzett, vérségi és érzelmi összetartozás egyszeri költői megfogalmazására... „Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk /és nővérem voltál vagy asszonyom." Amiben a tűnt idő az őskép születésének ideje. A nővérem az öröklött-vérségi, az asszonyom a szerzett-érzelmi összetartozás telitalálata. Nos, ez anyaőskép él Törlessben. De az anyaőskép mögött a két torzkép. Az anyaőskép torzképe. Bozena és Basini. Ideálkép és torzkép? Igen. Együtt állnak a két világ kapujában. Az ideálkép az egyik világból való. A torzképek a másikból.9 (Talán nem érdektelen. Az őskép kettőssége - gyenge visszfényben - Bállá regényében is megjelenik. Nicky növendék anyapótló kamaszszerelmének, az érett, elvált asszonynak erotikusán színezett, anyaian gyöngéd félviszonzásában. E kapcsolat finomsága, a barna asszony szabálytalan szépségének sugárzása, mongolos szemének meleg fénye a regény legelevenebb, legművészibb mozzanata.)

A másik világ lehetősége még az első lapokon villan fel. Az oly fontos úton. Az állomástól az iskoláig. A parasztasszonyok után, Bozena és Basini előtt. A cukrászda teraszán. Az alkony furcsa fényében. Amikor az utolsó napsugarak átrajzolják a tárgyak körvonalait. És a folyó valami sejtelmes határvonal. Nem látni, nem tudni: a túlsó partján is ugyanaz a világ, mint az innenin. Ez folytatódik a már említett álomban. A hálóteremben. Ahol nem a nap, de a hold még sejtelmesebb fénye ad mindennek más körvonalat. Ahol a másvilági fényben együtt tétovázik az apa, a matematikatanár és Kant. Ám egyik sem tud átvezetni. Hova? Talán a folyó túlsó partjára. Netán a sötétből a fénybe. Az egyik világból a másikba.

A legfontosabb mozzanat azonban a kőfal tövében az éber látomás. A kőfal tövében, ami felfelé viszi a tekintetet. A végtelenbe. Ahol mintha egy szívó hatású, átjárható lyuk lenne. Amin túl a másik világ van. Vagy pontosabban: ami a másik világba vezet. Ahol a mag rejlik. Ahonnan jön a központ ragyogása. A fal alatt a növények burjánzása. Apró állatok életnesze. A lyukon inneni világ tapintható-hallható realitása. A fal fölött a magasság titka. A végtelen csendje. A lyukon túli világ tapinthatatlan- láthatatlan irrealitása. Testes materialitás az egyik. Testetlen vízió a másik. Van közöttük közlekedés? Ezt keresi Törless. Ide vezet kínzó érzékisége, felemás animája, kétarcú anyaarchetípusa?

A közlekedést - a két világ között - legalább három ponton keresi. Három változatban. Ám mindhárom - valamilyen módon - a matematikára támaszkodik. Vagy természettudományi-technikai metaforákkal dolgozik. Nyilván Musil egyetemi tanulmányaitól is ihletettem Az imaginárius számokról van szó. Meg a végtelenben találkozó párhuzamosokról. És az ív nélküli hídpillérekről. Mindhárom a két világ közötti közlekedés dilemmája. Hova vezet az immaginárius szám? A négyzetgyök mínusz egy? A létező számoktól a nem létezőkhöz? Amik nem léteznek. De lehetségesek és érvényesek. Fel lehet-e ülni a párhuzamosok egyikére? Hogy a végtelenben találkozzunk a másikával? És közben meg is tapasztaljuk a végtelent? És át lehet-e valaha is menni az ív nélküli hídon? A nem létező íven - a létező pillérek között? Nos, nem érti az imma44