Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)
hogy mások életét is kockáztatom, hogy mindannyian elpusztulhatunk, mégis mentünk. Ezt nem lehet meghatározni, racionálisan megmagyarázni, ez olyasmi, ami idővel az ember életmódját is alakítja. Eszembe nem jutna például, hogy elmenjek egy afrikai kunyhóba, s ott okoskodni kezdjek, hogy mit tegyenek, hogyan ágyazzanak meg, mit adjanak nekem enni. Pedig láttam olyanokat, akik ezt teszik, és tudtam, hogy másnap már nem lesznek ott, hogy semmire se jutnak, el kell utazniuk. Ha ugyanis az ember ott akar maradni, csinálni akar valamit, akkor alkalmazkodnia kell, ahhoz viszont érdek nélküli empátia kell. Ilyen pedig vagy van az emberben, vagy nincs. Vegyünk egy példát! Van Kampalában egy hely, olyasmi, mint egy buszpályaudvar. Sajátos pályaudvar. Különféle mikrobuszok indulnak onnan, amelyek Európában, mondjuk, tizenkét személyt szállítanak, Afrikában - negyvenet! Általában gyenge a fékjük, vagy egyáltalán nem működik, az ilyen utazás tehát nem kevés kockázattal jár. Nos, ennek a közösségnek a zsenialitása rejlik abban, hogy, jóllehet nincs ott semmiféle rendszer, semmiféle menetrend, mégis működik a dolog. A mikrobuszok százával állnak a mezőn, közöttük kis csoportokban gyerkőcök keringenek, s kérdezik, hova akarsz utazni. Mondom: „Kongóba", s egy ilyen gyerkőc kézen fog, s vezet, mert ő tudja, melyik busz indul Kongóba. Nyugodtan rábízom magam, hiszem, hogy hibátlanul elvezet a megfelelő helyre. Az utasok meg látják, hogy jött egy idősebb fehér férfi, mindjárt helyet csinálnak, összébb húzódnak, és így utazom velük együtt. Ennek az egésznek az alapja a feltétlen bizalom. Hiszen nem tudom, hogy az a gyerkőc hova fog vezetni. Lehet, hogy egy nem megfelelő buszhoz vagy holmi banditákhoz. Hinni kell abban, hogy azok az emberek jó szándékúak és segíteni akarnak. (Trzeba byé w srodku wydarzen... 1. fentebb!) A riporter más emberek rabja, csak annyit tud tenni, amennyit az emberek engednek neki. A riporter teljesen meg van fosztva akaratától. Ha ugyanis találkozom valakivel és tudom, hogy életemben összesen egy órát fogok beszélgetni vele, mert aztán megyek tovább, s valószínűleg soha többé nem találkozunk, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy rá vagyok utalva arra az emberre. Csak annyit fog nekem mondani, amennyit akar, lehet, hogy semmit sem fog mondani. Tudom, hogy munkám sikere attól függ, hogyan teremtek kapcsolatot. Ilyen helyzetek gyakran előfordulnak, különösen olyan riporteri utak alkalmával, amilyenek az én nomád utazásaim, amikor nincs jármű, nem lehet eljutni az adott helyre, az utak alá vannak aknázva. Ilyenkor teljesen az ott élő emberek jó szándékától, gesztusaitól függök. (uo.) Vagyis a riporternek hallgatnia kell beszélgetőpartnerét, és hálásnak kell lennie, hogy az illető hajlandó vele szóba állni. Igen. A riporter munkájában minden másoktól függ. Ha ugyanis a megkérdezettek elhallgatnak valamit, nem fogjuk tudni, mit gondolnak, ha nem visznek el bennünket, sosem jutunk el egy adott helyre, ha nem adnak enni, éhezni fogunk... (Pasja éwiata... 1. fentebb!) 92
