Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)

meghív valaki a Ritzbe, csak téblábolok, rosszul érzem ott magam, nem találom a helyemet. Ott, a harmadik világban viszont azonnal, már a második napon feltalálom magam. Szeretek falun lakni, szeretem az ottani embereket, mert nagyon nyütszívűek, vendégszeretőek, szívélyesek. Valamiféle belső kapocs fűz hozzájuk, sok jót kaptam tőlük. Akár százszor is elpusztulhattam volna, ha nem segítettek, védtek, őriztek volna. Ott az az alapelv, hogyha egy falu vagy egy csoport saját vendégének tekint valakit, akkor az illető a közösség számára olyan, mint egy isten. Az Odüsszeiának van egy motívuma, amelyre a mai olvasó általában nem figyel fel, mert hiányzik belőle a szerző perspektívája. Nos, bolyongása közben Odüsszeuszt mindenütt nagyon szívélyesen fogadják. Ez azért van, mert azokban az időkben - s a harmadik világ számos társadalmában a mai napig is így van - nem tettek különbséget, nem tudták, hogy aki messziről jött, az ember-e vagy valamelyik isten, esetleg az istenek küldötte. Ezért aztán a vendég státusa nagyon különleges volt, mert az emberek sokáig nem tudták, hogy kivel is van dolguk. Mindenesetre hasznosabbnak látszott, ha szívélyesen fogadják, megvendégelik, mert hátha mégis kiderül, hogy az istenek küldötte. Van valami különleges az ilyen vendéglátásban. Ha engem befogad egy falu, nyugodtan alszom el, mert semmi baj nem történhet velem. Amíg a többiek életben lesznek, én is élni fogok, és ez az érzés nagy lelki komfortot jelent. De nem azért, mintha félnének tőlem. Mert ma már ők a házigazdák, ők a helyzet urai, ők döntik el, hogy fogadnak-e vagy nem, hogy kiutasítanak-e vagy nem, ebből pedig egészen új kölcsönösségi viszony származik. Ma már nekem kell kémem, hogy engedjenek be az országukba, s nem úgy van, hogy amint megérkezem, máris elkezdek parancsolgatni. Ez az új viszony megszünteti a komplexusokat, a sértődöttséget, az irigységet stb.

(Trzeba byc w érodku wydarzen... 1. fentebb!)

Amikor a szaharai nomádok között vagyok, nagy tisztelettel viseltetem irántuk, mert ha én lennék a helyükben, kultúrájuk, átélési technikáik ismerete nélkül biztosan elpusztulnék. Az egész európai civilizáció nem sokat segítene rajtam. Az én tudásom, az, hogy olvastam Spinozát vagy Kantot, ott semmit sem ér. Arrafelé egészen másfajta tudásra van szükségem ahhoz, hogy életben maradhassak. Ismétlem, csak hogy életben maradhassak, nem hogy még csináljak is valamit. Az ottani körülmények között maga az életben maradás is óriási erőfeszítést követel. Az a tudás természetesen nem alkotó jellegű, nem hoz létre új számítógép-generációkat, új tudományos felfedezéseket, de azért nem kevésbé tiszteletre méltó.

Amikor negyven évvel ezelőtt riporterkedni kezdtem, rengeteg pályatársam volt. Az évek múlásával nemzedékünkből alig néhányan maradtunk. Természetes szakmai szelekció ment végbe köztünk. Nagyon sokan vágnak bele a riporteri mesterségbe, aztán már a jellembeli tulajdonságok döntenek. Van, aki egy-két külföldi út után hirtelen rájön, hogy senki sem akar neki interjút adni, senki sem akarja őt magával vinni... És abba kell hagynia, más pályát kell választania, valami máshoz kell kezdenie. Másokat viszont elfogadnak, szeretik őket, akár föl is áldozzák magukat értük. Hány ember hozott értem áldozatot!... Sokszor tudtam,

91