Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)

1991 januárjában kimentem Moszkvában a Rizsszkij Vokzalra, hogy jegyet vegyek Vilniusba, ahol akkor éppen borzalmas vérengzésre került sor. Jegy nem volt, megvettem hát egy egyetemistától a jegyét, és útnak indultam. A vagon zsúfolásig megtelt, de az egyik bezárt szakasz üres volt. Ez engem nagyon bosszantott, mert egy csomó ember helyhiány miatt nem utazhatott el, itt meg üresen áll egy szakasz. Amikor aztán ott helyben kinyitották, kiderült, hogy telistele volt a Vilniusban forgató amerikai tévéstáboknak szánt ivóvízzel. De nem holmi moszkvai ásványvíz volt, hanem Evian és Perrier egyenesen Párizsból, vagy talán éppenséggel az Egyesült Államokból.

Úgy vélem, ha az ember ezt a pályát választja, akkor viselnie kell választása minden következményét. Másként nem lehet a dolgokat igazán átélni, igazán megérteni. Nincs más út, mert az emberek, amikor meglátták azt a párizsi ásványvizet, rájöttek, hogy nem bíznak meg bennük, hogy elszigetelődnek tőlük.

(W brzuchu potwora, szerk. Wlodzimierz Kalicki, „Gazeta Wyborcza" 1993, nr 19.)

Emlékszem azokra az időkre, amikor negyven éve én magam kezdtem a pályát.

Mi, Afrika iránt érdeklődő újságírók kicsiny csoportot alkottunk. Akkor még nem volt televízió, rádiót is kevesebbet hallgattak, egyetlen eszközünk a nyomtatott szó volt. Manapság rengeteg ember dolgozik a médiában, és az újságírók számtalan típusával találkozhatunk. Vannak köztük olyanok, mint én is - járják a világot, s megpróbálnak úgy élni, ahogyan azok, akikről írnak. Más kollégák az utazást egyfajta diplomáciai küldetésként kezelik. Őket nem igazán érdekli, hogyan élnek az emberek az adott országban, hogy megy soruk, őket csak a nagypolitika, a kormányok, a nemzetközi porondon tevékenykedő politikusok érdeklik. Az újságíróknak ez a típusa - jelképesen szólva - a Sheratonban szokott megszállni. Amennyire csak teheti, elszakad a valóságtól. Találkoztam Afrikában számos riporterrel, aki mást sem tett, csak reggeltől estig különféle tablettákat nyeldekelt. Mindenféle betegség - malária, dizentéria és ki tudja, miféle nyavalyák - ellen. így nem lehet dolgozni. Ha az ember meg akarja ismerni Afrikát, ugyanazt kell ennie, innia, amit az ottaniak esznek és isznak. A tablettaevők életstílusa lehetetlenné teszi a valóságos élet megismerését. Napjainkra óriásira duzzadt a tudósítók hada, sokan közülük azonban mintha csupa vélet- lenségből kerültek volna a pályára.

(Gränsövergäng... 1. fentebb!)

Nagyon szeretem azt a távoli világot: Afrikát is, Dél-Amerikát is, Ázsiát is. Jól érzem ott magam. Én magam Volhiniából származom, egy nagyon furcsa társadalomból, amely már nem létezik, eltűnt. A háború előtt ez volt Lengyelország Afrikája, akik Volhiniába utaztak, könyveket írtak ottani élményeikről. És az én írásaim is alapvetően antropológiai természetűek. Talán ezért érzek valamiféle belső rokonságot a harmadik világgal, jól érzem ott magam, lakóinak számos nyomorúságát saját életemből ismerem. Amikor látom, hogy lábbeli nélkül járnak, tudom, mit jelent ez, mert magam is sokat jártam mezítláb; látom, hogy nincs mit a fazékba tenniük, eszembe jut, hogy magam is mennyit éheztem; borzalmas körülmények között laknak, nekem is vannak ilyen tapasztalataim. Ha

90