Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)

kán fordul vissza. Egész vagyonát magával kell hordania. Minden tárgy felesleges teher. Minél könnyebb a csomagja, annál messzebbre juthat.

(Nigdzie nie zostawiam swojego bagazu... 1. fentebb!)

Ha olyasmi történik, amit fontos eseménynek tartok, egyszerűen útnak indulok. Nem hezitálok. Aztán előfordul, hogy amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy pár perc múlva levághatják a fejemet, elgondolkodom: ostoba vagyok, mi a fenének jöttem én ide! De mindez már csak akkor jut eszembe. Hiszen nemegyszer mentem olyan helyre, amelyről tudtam, hogy akár ott is hagyhatom a fogam. És mégsem tudtam ellenállni a csábításnak, mert ez ösztön kérdése, sóvárgás az eseményben való részvétel után, hogy lássam, hogy átéljem, hogy ott legyek. így volt ez 1980-ban, a lengyel Augusztus esetében is. Éppen akkor tértem viszsza Iránból, az iráni forradalomból. A sahinsah című könyvemet írtam, amikor elkezdődtek a tengermelléki sztrájkok. Meg voltam róla győződve, hogy minden újságíró odasereglik, de csak néhányan mentek. Mert a Lengyel Népköztársaságban az újságírás nem magánkezdeményezésen alapult. Ha az újságírót küldték, ha kivezényelték, ha ráparancsoltak, hát ment. Mivel pedig akkor egyetlen szerkesztőség sem gondolt arra, hogy a sztrájkok helyére küldjön valakit, hiszen az az egész nem felelt meg a hivatalos irányvonalnak, hát nem tolongtak az újságírók. Én azonnal vonatra ültem. Előbb egyébként Szczecinbe utaztam, ahol ismerőseim, rokonaim laktak. Mert hiszen az is kérdés volt, hogyan jutok a sztrájk helyszínére. Nem volt az olyan egyszerű dolog, de valahogy bejutottam. Amikor azonban híre jött, hogy a döntő eseményekre Gdanskban kerül sor, fölszálltam az első vonatra, amely teljesen üres volt, hiszen az ország akkor meg volt bénulva, s azzal az üres vonattal Gdanskba utaztam. Elmentem a hajógyárhoz, de ott „mérlegelés alapján" engedték be az embereket, vagyis azt engedték be, akiről úgy vélték, hogy beengedhetik. Nagyon éberek voltak, nagyon résen álltak, rengeteg embert nem engedtek be. Engem beengedtek.

(Trzeba by6 w srodku wydarzen, Ryszard Kapuscinskival beszélget Krzysztof L^cki, „Slqsk" 1997, nr 12.)

A lengyel forradalom időszakának, az országon végigsöprő Szolidaritás-hullámnak az átélése túlságosan intenzív, magával ragadó, izgalmas élmény volt ahhoz, hogy írni lehessen róla, hogy időt lehessen szakítani az írásra. Nem tudok írni is, meg mást is csinálni egyszerre. Az írás számomra a világból való teljes kikapcsolódás időszaka. Én pedig nem tudtam és nem is akartam kimaradni abból, ami akkoriban történt. Csak néhány rövid cikket írtam, komolyabb dolgok írására nem jutott idő. Amikor az események közepében vagyok, nem tudom megteremteni a kötelező távolságot, nem tudok az eseményekről írni.

(Nieustajqca fascynacja swiatem, Ryszard Kapuscinskival beszélget Roman Lau- danski, „Express" 1994, nr 102.)

Az élmény megismételhetetlenségének érzése uralkodik rajtam. Néha válaszút előtt állok: vagy leülök ma este és elkezdek írni, vagy élek a lehetőséggel, hogy beszélhetek két-három olyan emberrel, akikkel az életben többé már nem

83