Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)

él, két vagy három éve találkoztunk utoljára. Régóta készülök arra, hogy könyvet írjak gyerekkorunkról, amelyet együtt éltünk át egy most Belorussziához tartozó kisvárosban. Együtt növekedtünk, nagyon kötődtünk egymáshoz. Mielőtt hozzáláttam volna a könyv írásához, megkértem a húgomat, hogy poroljuk le közösen második világháború alatti emlékeinket. Először a húgom mondta el, mire emlékszik azokból az évekből, aztán én meséltem el az emlékeimet. És bizony, annak ellenére, hogy gyerekkorunkban mindig együtt voltunk, összetartottunk, kiderült, hogy egészen más dolgokra emlékszünk. Folyton azt kérdezgettem, emlékszik-e bizonyos epizódokra, mire a húgom azt felelte, hogy nem. És ugyanez történt, amikor ő kérdezett tőlem hasonlókat.

Ez a példa is mutatja, mennyire nehéz másokkal dolgozni. Nem azért, mert be akarnak minket csapni, hanem azért, mert emlékezetünk szelektív módon működik. Ha különböző emberekkel készítünk interjút ugyanarról az eseményről, különféle válaszokat kapunk. Nézzünk egy kísérletet, amelyet a híres mexikói írónő, Elena Poniatowska végzett el. Mexikó közelmúlt történelmének tragikus eseménye volt, amikor 1968-ban Mexikóvárosban többszáz egyetemistát mészároltak le a Tlatelolco téren. Poniatowska írt erről egy könyvet La noche de Tlatelolco címmel, amely tulajdonképpen a tragédia kommentár nélküli, csupasz krónikája. A történéseket többszáz, az eseményben részt vevő személy mesélte el. Ez a könyv tökéletesen illusztrálja az újságírással foglalkozó emberek legfőbb gondját: a szemtanúk elbeszélései teljesen eltérőek. Csakhogy Poniatowska könyve ötszáz oldalas, az újságírónak viszont néha háromoldalas cikkben esetleg egyperces rádió- vagy tévériportban kell egy egész történetet ismertetnie. A közlésre szánt dolgok kiválasztása kizárólag az intuíciótól, a tehetségtől és az erkölcsi alapelvektől függ. Lehet, hogy nem mondunk igazat, de nem azért, mert hazudni akarunk, hanem azért, mert tökéletlen a memóriánk, töredékesek az emlékeink, vagy érzelmeink befolyásolnak bennünket.

Végül gondot okozhatnak azok a változások is, amelyek az idő múlásával magatartásunkban és emlékeinkben következnek be. Az esemény között, amelyről anyagot gyűjtöttünk, és a pillanat között, amelyben nekifogunk az esemény leírásának, néha nagyon hosszú idő telik el, s akkor kiderül, hogy emlékeink nagyon megváltoztak.

(Ismaeli continua a navigare... 1. fentebb!)

Egon Erwin Kisch, a riportírás klasszikusa mondta, hogy számára az esemény helyszínére való jutás nehézségeinek leírása néha sokkal érdekesebb volt, mint maga a téma. E tekintetben a riportírásnak vége. Nincs vége azonban a szerzői riportnak, amelynek az a lényege, hogy a szerző elmélyít egy adott problémát, átszűri azt saját személyiségén, csiszolja azt. Erre mindig lesz igény.

(Reporter na czóbiie, Ryszard Kapuscinskival beszélget Zbigniew Gómiak, „Nowa Trybuna Opolska" 1997, nr 97.)

Még mindig úgy, mint régen, egy golyóstollal és egy notesszel vág neki a világnak?

Igen. Viszek magammal még egy fényképezőgépet és minimális ruhaneműt is. A riporter sehol sem hagyja hátra a holmiját, mert mindig megy tovább. Rit82