Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

Az emberek értetlenül nézték az idegent.- Álljanak meg, kérem szépen - kérte lihegve, szinte a gyászolók közé esve. - Bocsánat - motyogta.

Fábián Kristóf nem mozdulhatott az anyja mellől.- Édesapám egyik régi barátja - súgta neki.- Szeretnék egy kis beszédet mondani - kezdte Káldor János.- Vagy nem akarják? - nézett körül. - Későn kaptam meg az értesítést, most érkeztem meg - emelte meg kissé a bőröndjét.- Beszéljen, mondja csak - intett Fábián Kristóf.

Káldor letette a földre a kis bőröndöt, a koporsóra meredt, zavartan tapogatta zsebeit, szinte kiforgatta őket, talán az előre elkészített írást kereste. Aztán mégis meggondolta magát.- Elnézést - dünnyögte és odaállt a gyászolók mellé.

Az emberek még vártak, hátha megszólal, de aztán Gáspár Dániel előrelépett.- Először csak szépen csurgatjuk a földet, a koporsó mellé - utasította inkább csak szemmel és kézmozdulattal Szabó Jánost.

A két öreg ott állt egymás mellett, várták, hogy a pap befejezze az imát.

Fábián Kristóf körülnézett. A dombról a tetőn túlra látott, felragyogott, megemelkedett előtte a végtelen gabonatábla.

Kristin Máté leemelte a gyászkocsiról a vastag kötelet, kibontotta, a két végét kiszabadította, majd az ő irányításával áthúzták a koporsó alatt a kötelet. Négy férfi leengedte Fábián Andrást a sírba.

Kristin lassan visszahúzta a kötelet, ellépett a sírtól, Gáspár Dániel és Szabó János óvatosan a koporsó mellé kezdte csurgatni a földet.

Kristin Máté felgöngyölte karján a kötelet és a gyászkocsiülés alá lökte.

Aztán ő is kapát fogott és segített behúzni a földet a sírba.

*

A hajnali köd még nem száradt fel. Fábián Kristóf Bacskó Bandi háza mellett, a fasor alatt ült, vastag akácfa törzsének döntötte a hátát. A mezőn az érett gabonatenger fölött újabb és újabb ködhullámok gomolyogtak.

Fábián kileste a hajnal titkos, néma játékait, a szétzilálódó és szürke oszlopokként feltámadó köd szertelen kavargását.

Ilyen gomolygó formákat láthatott az ember az idők kezdetén.

Fábián felállt, a homokút felé figyelt.

A köd lebegett az út két oldalán, a bokrok és a fák között, hol kitisztult, hol felolvadt a fehérségben az út, a keréknyom.

Egyszerre csak megdermedt a köd, mintha láthatatlan erők az úthoz fagyasztották volna, a sűrű, alvadt szürkeségben valahol kékes láng csapott fel. Fábián a homokútra lépett, mert alakokat látott közeledni. Lassan ismerte fel őket. Halottak, akikről ő is tudott, akiket ismert, akikkel életében találkozhatott, de már soha nem láthat.

A menet lassan odaért hozzá. Nem vettek róla tudomást, mentek tovább, a falu felé.- Álljanak meg, álljanak meg - lépett közelebb kérlelőn nyújtva feléjük a karját.

64