Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
dolgozott, hogy a legnehezebb időkben is tudtak mit enni, beosztották a kis forintot, nem tudja már követni és megérteni Káldort. Mandát keresné az emlékezetében, maga sem tudja, hogy miért érzi olyan fontosnak ezt - talán azért, mert ő látta utoljára az arcát. Az egyetlen bajtársa volt, aki segített neki. Miért? Mi késztette, hogy segítsen? S miért éppen neki segített? Manda nem jön elő többet, valamilyen ellenséges erő elrejti az arcát az emlékezetében. Ott őrködik valahol ez az erő, nem engedi, hogy Manda képe megjelenjen még egyszer, akár csak egyetlen pillanatra is. Vett egy mély lélegzetet, felállt a székről. Tudta, hogy az a pontos, jól felismerhető arc, amit a Mandáénak hitt, az sem az övé volt. Az az ember, aki megmentette az életét, felidézhetetlen számára... *- Tudod, mit szerettem volna? - kacsintott a fiára hamiskásan Fábián. - Kuglizni, merthogy falun már az sincs, de városon még igen - mondta.- Akkor menjünk - állt fel a fotelből a fia. Betti megágyazott Fábián Andrásnak, kicserélte a lepedőt, a paplanhuzatot, mondván, elmennek megvacsorázni, s ha hazajönnek, már készen várja őket a vetett ágy!- Most már ne menjünk se kuglizni, se vacsorázni - legyintett Fábián. - Anyád küldött ennivalót, együnk abból. Betti teát főzött, majd megterített. Asztalhoz ültek, közben Betti bekapcsolta a rádiót is. Másnap reggel Kristóf arra ébredt, hogy az apja a bőröndbe pakolja a holmiját, majd kimegy a csaphoz, vizet enged, borotválkozáshoz készülődik. A bőröndöt az ajtó elé állította. Feltápászkodott, figyelte borotválkozó apja mozdulatait. Szappant használ még most is, az inget visszagyűri a nyakán, mint régen, vizet önt a lavórba, maga mellé teszi, az ujjaival megvizezi az arcát, aztán megsimítja, nézegeti magát a tükörben, majd lassan végighordja az ecsetet az állán, a nyakán, az álla hegyénél körbe-körbe keni el a szappant, s közben félrehajtja a fejét, kicsit jobbra, ugyanúgy, mint azon az egyetlen közös fényképükön, amely itt van a szobájában, az íróasztal fiókjában - az apja ül a széken, ő mögötte áll, s mind a ketten félrehajtják a fejüket, s mindketten a világnak ugyanarra a pontjára merednek. A hasonlóság minden egyes alkalommal megdöbbenti és felkavarja. Ezer és a kétezer évvel ezelőtti őseire gondol, vagy a még régebbiekre; ugyanezt a pontot nézhették ők is, ha egymás mellé álltak valamilyen ünnepélyes alkalomból, mint ő meg az apja. így múlt az idő, s most rajtuk a sor, őket is elhagyja majd az idő. Nem marad nyoma a nagy borotválkozásoknak, hasonlóságuk hirtelen jött felismerésének. Az apja megnézte magát a tükörben (kicsit beszappanozta az ingét), pattog az erős fekete szakálla. Nemsokára végez majd: megmossa az arcát és szembefordul vele. Eddig nem vette észre, hogy ott áll mögötte három lépésre. Visszafordul majd és megszólal, valami fontosat fog mondani - esetleg az anyjáról vagy a szomszédokról. Arról beszél majd, hogy menjen ő is haza, mert mindenük megvan. Valamilyen állást szerez majd neki is, megszokja újra a fa18
