Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
- Szégyellem magam, hogy semmit sem gyűjtöttem, merthogy nekem sem gyűjtött az apám semmit... így tartom igazságosnak... - mondta Káldor. A hirtelen beállt csendben töltött a kétdecis rumosüvegből, intett, „kóstolják meg már, a fiatalasszonyka is". Koccintottak, a szíves invitálását nem utasíthatták vissza...- Csak ennyi van, ez a szoba konyha... Régebben az asszonnyal még beszéltünk arról, hogy esetleg elcserélnénk, de aztán így maradt... Egy fizetésből éltünk, csak én kerestem... A fogságból hazajöttem, utána valahogy hozzájutottunk ehhez a kis lakáshoz... Emlékszel, akkor megfogadtuk, hogy senkinek sem beszélünk a háborúról. Megesküdtünk - emelte fel a hangját -, megesküdtünk, hogy senkinek sem beszélünk róla, ne tudják meg, ne tudja meg a világ, hogyan is volt...- Emlékszem - hajtotta le a fejét Fábián András. Káldor valami fontosat szeretett volna mondani. Újra töltött.- Elmúlt az élet, pajtás - sóhajtotta végül.- El... most már el - igeneit rá Fábián. Káldor sokáig várt, a kezét, mintha védekezne valamilyen támadás ellen, maga elé emelte, aztán összekulcsolta. Nézte az asztal lapját, majd a falat, és bólintott. Egyetértett Fábián válaszával, nagyon jól tudta, hogy elmúlt az élet. Eszébe jutott, hogy bevezethetné a vendégeit a szobába is, nála mindig rend van. Öt órakor szokott kelni, hogy a fogságból hazajött, mindig ötkor ébred. Az első dolga, hogy rendet csinál, csak utána reggelizik. Aztán sokáig üldögél még a konyhában. Ő már ezt szokta meg, most is a konyhában ültette le a vendégeit. Megérezte, hogy ez a Fábián András sem az már, akit a fronton meg a fogságban megismert. Mennyi idő telt el azóta, rengeteg idő... Persze sok mindenről beszélgethetnének, hogy ő például mennyit betegeskedett, meg arról, amikor az amerikai hadifogságban a tiszti konyhán dolgoztak és két nagy kosár csontról lerághatták a húst. A fehér ruhás amerikaiak körülállták őket, megengedték, hogy jóllakjanak, még sört is adtak nekik. Micsoda boldogság volt! Mostanában pedig rumot vesz magának, leül a konyhaasztalhoz, kitölti a lottószelvényeit, bejön a házmester, együtt isszák meg a rumot. Ez is a boldogság egyik fajtája. Néha eszébe jut az apja, beszél a házmesternek is róla, a házmester könyököl az asztalon és bólogat, mert egyetért Káldorral. Ő sem kapott soha egyetlen fillért sem, ugyanúgy, mind Káldor, „minden fillérért meg kellett dolgoznunk" - ezt már majdnem egyszerre mondják. Meg azt, hogy ők sem a régi, sem a mostani világban nem tartoztak az elvtőkések közé. Az „elvtőkés" körüli eszmecserét Káldor kezdte, de a házmester messzemenően egyetértett vele, miután megértette, hogy miről van szó, nevezetesen, hogy az elvtőkés az az ember, aki állandóan hajtogatja ezt vagy azt a politikát, de dolgozni nem hajlandó. És egyetértettek abban is, hogy a politikától félni kell, a hóhérmunka és a politizálás szülőanyja egy és ugyanaz. Ézt különösképpen hangsúlyozták, bár a házmester itt tett egy kis kitérőt: abbeli nosztalgiáját emlegette, hogyha még egyszer születhetne, csak kizsákmányoló szeretne lenni. Úgy beszélt erről, mintha a kizsákmányoló ugyanolyan állás lenne, mint amilyen Káldoré volt a gyárban. Annyiszor hallja a rádióban a kizsákmányolás előnyeit, hogy ez a foglalkozás kedvére való lenne, bár azért egyetértett Káldor ellenvetésével: az életben, akár a háborúban, nem jó elöl 24
